Ezt nem lehet abbahagyni
Kartag Nándor: Egy életre elköteleztem magam a televíziózás mellett
Március 15-én, a Magyar Sajtó Napján minden évben átadják az anyaországi Magyar Újságírók Országos Szövetségének Aranytoll életműdíjait. Elsősorban a nyugdíjas kollégákat részesíti az egyesület elnöksége ebben az elismerésben, azokat, akik mögött több évtizedes újságírói pálya áll. A díjat még 1978-ban alapította meg az egyesület választmánya, az 1989-ben megtartott közgyűlés óta pedig évente tíz újságírónak ítélik oda. Egy 1996-tól érvényes döntés jelentős szereppel ruházta fel az Aranytollat a határon túli magyarság szempontjából is, mert a MÚOSZ úgy határozott, hogy e kitüntetésben minden évben két határon túli újságírót is részesítenek.
Az idei megtisztelő elismerés egyik tulajdonosa Kartag Nándor újságíró, műsorszerkesztő. Vele folytatott beszélgetésünk elején arról kérdeztük, számított-e ilyen nagy elismerésre, hogyan reagált, amikor arról értesítették: őt illeti meg az egyik idei Aranytoll.
– Őszintén mondom, hogy nagyon meglepődtem, annak ellenére, hogy a kollégáktól hallottam korábban: a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete előterjesztette e javaslatot a díj odaítélésére. Előttem nagy példaképek, nagy és megbecsült nevek részesültek már ebben az elismerésben. Kellemes, jóleső érzés. Érdekes, hogy az utóbbi időben egymást követték az életműdíjnak számító elismerések. Ez akár el is gondolkodtathatja az embert, hogy valóban a pályája vége felé jár-e már. A Napleányt 2007-ben nyertem el, egy évvel később a Kultúra Szikrái Díjban részesítettek, tavaly pedig a VMÚE életműdíját kaptam meg. Most betetőzésképp az Aranytollat is nekem ítélték. Meghökken az ember ilyenkor, s azt a kérdést is felteszi: kiérdemelte-e ezt a sok elismerést.
A sorakozó életműdíjak ellenére talán mégsem azon gondolkodik most, hogy abbahagyja?
– Dehogy gondolkodok ilyesmin! Talán az egyik nagy hibám is okolható ezért. Hogy tréfálkozzak egy kicsit: ha lánynak születtem volna, biztosan nem sokáig maradtam volna ártatlan, hisz mindent elvállalok. Ez mára sem változott meg. A magamfajta aktív életet élő nyugdíjas még könnyebben beleesik a munka csapdájába, hisz el sem tudja képzelni több, mint negyven év elteltével azt, hogy most egyszer csak hirtelen leálljon.
Hogyan is indult a pályája?
– Voltaképpen 1967-ben indult, amikor Óbecséről lejöttem Újvidékre. A Képes Ifjúságban állandó külső munkatársként kezdtem. Vezettem az akkori Ifjúsági Tribün magyar nyelvű műsorát, majd 1970-ben léptem állandó munkaviszonyba a rádió bemondójaként. Pár év múlva az Újvidéki Televízió újságírója, műsorszerkesztője lettem. Hamar megvilágosodott az elmém, hogy én bizony egy ilyen „jól jövedelmező” szakmát választok, mint amilyen az újságírás.
A körülmények hozták úgy, vagy egy fajta kalandvágynak tudható be az, hogy szinte mindent kipróbált, mielőtt a televíziónál megállapodott volna?
– Hűséges alkat vagyok, s miután kipróbáltam mindent, egy életre elköteleztem magam a televíziózásnál. Nagyképűségnek tűnhet, de komolyan mondom, hogy valamennyi műfaj közül ez a legösszetettebb és legidőigényesebb. Itt nem lehet zsebre vágni a noteszt, hazamenni, s az otthon kellemes hangulatát élvezve megfogalmazni az interjúalany mondandóját. A tévében még olyan apróságokra is figyelni kell, hogy ha valakinek kicsit gyulladásban van az egyik szeme, akkor ne abból az előnytelen szögből vegye a kamera. A kedves nézők nagy részének az vonja el a figyelmét, hogy félrecsúszott a bemondó nyakkendője, vagy nem jól áll a bemondónő frizurája. Időigényes is, mert el kell végezni a helyszíni tudósítást, meg kell vágni a felvételt, megfelelő csoportmunkát igényel mindez. Én világéletemben szerettem a nyüzsgést.
Voltak-e olyan esetek, történések, helyzetek, amelyeket sohasem fog tudni elfelejteni?
– Egyetemistaként a tanulással párhuzamosan kellett dolgoznom, s általában a reggeli váltásba helyeztek a rádiónál. Hadakoztam viszont a koránkeléssel. Egy alkalommal a fél Vajdaság indult előbb munkába miattam. Az volt a szokás, hogy öt óra és fél hat között minden öt percben közöltük a pontos időt. Én meg öt óra hat perc helyett álmosan hat óra öt percet mondtam, a szerb technikus persze nem értette. Szerintem azóta sem kapott a rádió annyi tiltakozó levelet. Másik alkalommal, amikor ismét csak a hajnali váltás jutott nekem, alvás nélkül vágtam neki a műszaknak, mert igencsak elhúzódott az előző esti Miklós-napi ünnepség. Meg voltam győződve arról, hogy reggel n yolcig dolgozom. Mikor azonban beértem a rádióba, a kollégám üzenete fogadott: vegyem át az ő váltását is délután egyig, neki ugyanis haláleset miatt Baranyába kell utaznia. Vasárnap volt ez, elérkezett a Muzsikaszó-jókívánság ideje, melyet a faluműsor követett – a rádió leghallgatottabb adásainak számítottak ezek akkoriban. Dél volt, ekkorra már borzasztóan elálmosodtam. A szerkesztő hozta a híreket, elmondtam a hullámhosszokat, s a pontos idő jelzését követően közöltem: dél van, az Újvidéki Rádió éjféli híreit hallják. A főszerkesztőm azt mondta, nem kapok semmilyen büntetést, elég nekem az, hogy mindenki rajtam röhög. Manapság ezek már mind kellemes anekdotáknak számítanak. Szebb emlékeim közé tartozik, hogy útnak indítottam a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjét, én készítettem el 1975-ben a tévé legelső ifjúsági műsorát, útjára indítottam a Faggatót is, a mesterem Gobby Fehér Gyula volt.
Mivel foglalkozik ma, s mire jut ideje magánemberként az újságíráson kívül?
— Munkamániás pasas vagyok. A kikapcsolódásomat is munkával töltöttem szinte mindig, látástól vakulásig a szerkesztőségben voltam. A televíziónak köszönhetően viszont sikerült eljutnom Havannába, Egyiptomba. Amikor ma ilyesmit mesélünk el a fiataloknak, úgy néznek ránk, mintha Münchhausen báró történeteit hallgatnák, pedig akkor valóban így működött az újságírás. Mostanában, elsősorban a hétvégéken, a korábbi anyagok archiválásával foglalkozom, de minthogy elvállalok mindent, lektorálást is végzek, s besegítek a helyszíni közvetítésekbe, műsorok készítésébe is.
Magyar Szó, 2013. március 15. ,
Nincs abszolút sajtószabadság
- Garai Béla: Pistikében vagyok a legőszintébb, ott füstölgöm ki magamból az összes mérgemet
A 2003. október 22 -én alapított Napleány-díjat 2004-től ítélik oda azon magyar újságíróknak, akik a Szerb Köztársaság területén élnek, és akik magyar nyelvű publicisztikai jellegű írásaikkal, riportjaikkal, cikkeikkel kiemelkedő színvonalon járultak hozzá a délvidéki magyarság minőségi tájékoztatásához, illetve foglalkoztak az itt élő magyarsággal. Az idei díjat J. Garai Béla, a Magyar Szó nyugalmazott újságírója vehette át. Nemzeti ünnepünk és egyben a magyar sajtó napja alkalmából kollégánkkal a díjról, az újságírásról és a sajtószabadságról beszéltünk, de nem maradt ki sokunk kedvence, a MagyarZó Pistike sem.
A múlt héten Napleány újságírói díjjal tüntettek ki. Gratulálunk hozzá! Hogyan élted meg?
– Mondhatom, nem halmoztak el díjakkal a pályám során. Tulajdonképpen észre sem vettem, hogy elmúlt ez a hosszú pálya és ez az első igazi nagy díjam, amit újságíróként kaptam. Nagyon örülök neki és külön boldoggá tett, hogy a szakmai kuratórium ítélte oda, nem pedig valamilyen politikai testület döntött így.
Az újságírásról azt tartják, hogy inkább hivatás, mint munka. Hogyan esett választásod e hivatásra?
– Valóban, az újságírás egy nemes hivatás, amelyet az ember vagy szeret és csinál, vagy nem is érdemes foglalkozni vele. Az újságírás elsajátításába felnőtt fejjel vágtam bele. Kisiskolás korom óta két dolog vonzott: az irodalom, vagyis a magyar nyelv és a fizika. Nagyszerű fizikatanárom volt és nagyon szerettem ezt a tantárgyat. Édesapámat elvesztettem, így nem folytathattam tovább a gimnáziumot, ezért szakmát kellett választanom. A fizika iránti szeretetemből fakadóan egy ehhez közel álló szakmát kerestem, s mivel a postánál volt ismerősöm, bekerültem a postai telefonszerelők műhelyébe, ahol kitanultam a műszerészi szakmát. Huszonkét éves koromban vágtam neki a tanulásnak, majd 28 éves koromban bölcsészdiplomával a zsebemben bekopogtam a Magyar Szóba. Egy álmom vált valóvá.
Milyen volt pályaválasztásodkor a vajdasági újságírás helyzete?
— Amikor az ember benne él egy korban, nem érzi teljesen át, hogy valójában milyen is a helyzet, hanem csak utólag látja, hogy milyen körülmények között kellett dolgoznunk. Kemény párturalom alatt állt a sajtó, a pártbizottság mindent felügyelt, saját kádereit ültette a lapok főszerkesztői székébe. Szigorúan „vonalas” újságot kellett készíteni, nem igen lehetett kirúgni a hámból, meg voltak szabva a keretek. A rendszert bírálni elképzelhetetlen volt, legfeljebb a hibákra mutathatott rá az újságíró, kellő körültekintéssel. A szabványoktól nem lehetett eltérni, például attól, hogy a Titóval kapcsolatos hírek kötelezően az első oldalra kerültek. Némi túlzással: legfeljebb a földrengés lehetett fontosabb.
Jól szemlélteti ezt az az eset, amikor egy alkalommal az én hibámból kimaradt a lapból egy „fontos” Tito-távirat. Éppen éjjeli szerkesztőként dolgoztam, az volt a feladatom, hogy a lapzárta után érkező híreket beszerkesszem az utolsó oldalra, vagy a fontosabb eseményeket az elsőre. Ám azon a napon a késő este é rkező Tito-távirat valahogy nem került a kezembe, s így kimaradt a lapból. Másnap hatalmas patáliát csapott a főszerkesztő, vizsgálatot indított. Hiába bizonygattam, hogy nem láttam a hírt, gyanúba keveredtem, hogy szándékosan hagytam ki. Végül kiderült, hogy a telexszobában, ahol sokan megfordultak, valaki véletlenül lecsúsztatta a cetlit az asztal mögé. De az is nagyon gyanús volt a vizsgálódóknak, hogy a jelentésen egy cipőnyom is látható volt! Tehát valaki megtaposta a Tito-táviratot, és utána eldobta. Szerencsére nem az én cipőm nyoma volt rajta, mert akkor talán azonnal dicstelenül véget ért volna az újságírói pályám.
Nemzeti ünnepünk egyben a Magyar Sajtó Napja is. Hogyan látod ma a sajtó helyzetét?
– A mai helyzetet is tíz év múlva valószínűleg jobban lehet majd értékelni, de félre a tréfát: borzasztóan szegények vagyunk, az olvasótól kezdve egészen az újságíróig, ez a legnagyobb baj. Nagyon kevés pénzből gazdálkodnak a szerkesztőségek, így rá vannak szorulva a támogatásokra, a gyámolítókra. Kisebbségi lapok esetében ez mindig is így volt, de ma talán még inkább. Eszem ágában sincs kárhoztatni a szerkesztőket, hogy igénybe veszik a segítséget, és hogy emiatt bizonyos szempontokat is figyelembe kell venniük, amikor a lapot szerkesztik, különben nem maradhatna fenn az újság. Nincs olyan, hogy abszolút sajtószabadság. A sajtó sajnos igenis függ az anyagiaktól, az alapítótól, ezt nem lehet letagadni. És ha az alapító – esetünkben a Magyar Nemzeti Tanács – vagy a legnagyobb befolyással rendelkező pártunk nem is próbálja közvetlenül érvényesíteni befolyását, gondolom én jóhiszeműen, mondjuk úgy, hogy megrendel egy nagyinterjút, vagy azt sugallja, hogy mi kerüljön az első oldalra, de az öncenzúra azért így is működik az emberekben. Önkéntelenül is ott motoszkál a kisagyukban, hogy ül valahol egy tisztségviselő, akit nem illik megsérteni, mert sok minden függ tőle. Ilyen esetekben fordulhat elő, hogy túl nagy teret és túl nagy hangsúlyt kap egy, a vezető párttal kapcsolatos anyag, egy-egy vezető funkcionárius kijelentése, akinek képe olykor több helyen is megjelenik a lapban. Pedig sokszor az ilyen híreknek csak a pártközlönyben lenne helyük. Jó lenne, ha az ilyesmi minél kevesebbszer fordulna elő.
Nemzetközi adat, hogy a nyomtatott sajtó példányszáma napról napra csökken, ezért sokan temetik a nyomtatott sajtót, és azt hangoztatják, hogy a helyét átveszi az internet. Hogyan látja egy olyan személy ezt a problémát, aki kipróbálta magát napilapos újságíróként, televíziósként és az interneten is folyamatosan publikál?
– A nyomtatott sajtó, ha nem is halott, de világszerte borzasztóan csökken a példányszáma. Már most megkezdődött a média gyökeres átalakulása. Egy átmeneti korban élünk, amikor még megjelennek az újságok, de az internetes média egyre jobban tért hódít. Valószínűleg nem tűnik el az írott sajtó, hiszen szereti az ember kézbe venni, átlapozni az újságot, talán szereti majd húsz év múlva is. De hogy nem lesz soha többet például egy olyan Magyar Szó, amely a hétvégén akár 40–50 ezer példányszámban készül, és minden második vajdasági magyar család asztalán ott lesz, mint volt ez a lap fénykorában, az biztos. Fel kell készülni, hogy valami új dolog következik.
Nagyon sok olvasónk kedvence a MagyarZó Pistike messéi. Mennyire azonosulsz a Gál László költő és humorista által megformált karakterrel?
— A Pistikében viccesen írhatom meg mindazt, ami az embereket foglalkoztatja, idegesíti, és amit más műfajban nem lehetne ilyen sok olvasóhoz eljuttatni. Tudom, az élőújságokon is tapasztalhattam, hogy Pistikét milyen sokan olvassák és kedvelik. Rendkívül hálás újságírói műfaj és köszönöm a sorsnak, hogy tizenöt évvel ezelőtt én is azok közé kerülhettem, akik folytatják ezt a hagyományt. Igen nagy odafigyelést igényel, és csak a legnagyobb lelkiismeretességgel szabad hozzáfogni. Mindig az lebeg a szemem előtt, hogy nagyon sokan Pistike messéivel kezdik a lap olvasását, és hogy nemcsak Teri néni és Pista bácsi böngészi, hanem egyetemi tanárok, akadémikusok, diplomaták is, mint a visszajelzésekből tudom. Mondhatom, nagy örömmel csinálom, a Pistikében vagyok a legőszintébb, ott füstölgöm ki magamból az összes mérgemet.
Magyar Szó, 2013. március 15. ,
Traktorista, űrhajós, újságíró
Virág Árpád a legjobb pályakezdő
Az idén közösen szervezték meg a Napleány-díj és a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete elismeréseinek ünnepélyes átadását. A VMÚE Virág Árpádnak, a Magyar Szó fiatal újságírójának ítélte oda a legjobb pályakezdő újságírónak járó elismerést. Árpáddal a pályakezdésről, az újságírásról és a politikáról beszélgettünk.
Mi szerettél volna lenni, amikor még kisgyerek voltál?
-Ez időről-időre változott, óvodás koromban traktorista szerettem volna lenni, aztán amikor iskolába kezdtem járni, akkor már űrhajós. Arra emlékszem, hogy ahogy nőttem, lassan már nem az esti mesék kezdtek érdekelni, hanem a híradó. Valahol itt gyökerezhet az, hogyan keveredtem az újságírói pályára, vagy legalábbis, olyan pályára, aminek valami kapcsolata van a politikával. A politika mindig is érdekelt, gyerekkoromban és azóta is.
Hogy szeretted meg a politikát?
-Azt, hogy hogy szerettem meg pontosan nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy valami érdekeset láttam benne. Kiskoromban televízión kísértem a híradót, valószínű megtetszett az ahogyan beszámolnak egy-egy eseményről, vagy ahogyan a politikusok szerepelnek, beszédeket tartanak. Érdeklődéssel kísértem azokat a változásokat, amelyek egyes politikai folyamatok körül történtek, pl. mikor lesznek választások, hány százalékos a pártoknak a támogatottsága, melyik politikus a legnépszerűbb stb. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy mivel Észak-Bácska területéről származom, követhettem a magyarországi, a horvátországi és persze a hazai média híreit is, gyerekkoromban ezek még a háborús évek voltak. Ebben az egészben, valami morbid módon, volt valami érdekes is, és követni lehetett azt is, hogyan tudósítanak ugyanazokról az eseményekről itthon, Magyarországon, vagy Horvátországban.
Mikor ötlött fel benned az, hogy újságíró szeretnél lenni?
-Konkrétan az, hogy újságíró szeretnék lenni, nem volt a terveim között. Újságírással csak akkor kezdtem el foglalkozni, amikor a Magyar Szóhoz kerültem. Az egyetemen szépirodalmi szövegeket fordítottam, itt találkoztam először azzal, hogy szöveget fordítok, vagy megmunkálok.
Próbálkoztál más médiában is újságírással foglalkozni?
-Nem, a Magyar Szó az egyetlen média ahol dolgoztam ezidáig.
Amikor a Magyar Szóba kerültél, milyen feladatokkal bíztak meg?
-Legelőször az újvidéki rovatnak voltam a munkatársa, de párhuzamosan a gazdaság rovatnak is dolgoztam. Tulajdonképpen, azonnal a mély vízbe dobtak, különféle eseményeket követtem, sajtótájékoztatókra jártam. Néhány hónappal később átkerültem a belpolitikai rovatra, ott már nagyobb interjúkat és hírösszefoglalókat készítettem, véleményt írtam, tehát ott már bővült azoknak a műfajoknak a köre, amivel foglalkoztam.
Mit követel meg az újságírás az embertől?
-Biztos szükség van egy bizonyos rátermettségre, arra, hogy feltalálja magát olyan helyzetekben, amit nem lehet előre kitervezni, de az újságírói munka feladataira azonban nagyjából fel lehet készülni.
Ki legyen újságíró, milyen életet követel az újságírás?
-Az újságírás nem a legkönnyebb szakmák közé tartozik, és nem is legkifizetőbbek közé. Stresszes munka, soha sem lehet pontosan kitervezni a napot előre, bármikor, bármi megtörténhet. Az újságíró mozgatható, bevethető kell, hogy legyen, a munka ezért stresszel jár. A hivatásnak viszont megvannak a szép oldalai is, pl. amikor tudod, hogy jó megírtál valamit, és az ember munkáját elismerik az olvasók, vagy a kollégák. Ezt a szakmát olyanok válasszák, akik gyorsan tudnak gondolkozni, persze megfelelő íráskészséggel rendelkeznek, jó ötleteik vannak, és nem riadnak vissza egy olyan mozgalmas élettől, amelyben háttérbe szorul az egyén magánélete.
Szerinted létezik független újságírás?
-Szerintem mindaddig nem létezik független újságírás, ameddig a médiumok, bármilyen értelemben bárkitől függnek, a politikai nyomásgyakorláson kívül, lehet ennek anyagi vonatkozása is. A teljesen független újságírás szerintem utópisztikus elképzelés, ahol a politikai pártok úgy gondolnák, hogy saját a érdekük, és a közvélemény érdeke is az, hogy egyáltalán ne szóljanak bele a sajtó dolgaiba, és az újságírók pedig teljesen függetlenül végezhetik munkájukat.
A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete neked ítélte oda a legjobb pályakezdőnek járó elismerést. Mit jelent ez számodra?
-Ez annak a visszaigazolását jelenti, hogy jól végeztem munkámat, egyfajta bátorítást is jelent arra vonatkozóan, hogy ugyanezen az úton folytassam. Az embernek mindig jól esnek az elismerések, én még csak valamivel több mint két éve vagyok az újságírói pályán. Egy ilyen elismerés arra sarkallja az embert, hogy továbbra is így folytassa, és egyrészt ne hagyja abba, másrészt pedig tökéletesítse azt, amit eddig megtanult.
Magyar Szó, 2013. március 17. , 14:31
Az újságíró a nap huszonnégy órájában újságíró
Orosz Ibolya: Vállalni csak annak érdemes, aki képes is, akar is lélekben fiatal maradni 50, 60 évesen is
Középiskolás koromtól – a hetvenes évektől – hétről hétre rendszeres olvasója voltam/vagyok Orosz Ibolya riportjainak, interjúinak, jegyzeteinek, kommentárjainak. Állítom: sokad magammal. Magas fokú szakmaiság, erős igazságérzet, következetesség, mély emberség jellemzi minden sorát. Ezért is örültünk meg sokan, hogy a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete életműdíjban részesítette a Hét Nap nyugalmazott újságíróját, főszerkesztő-helyettesét. Vérbeli újságíró, számára a nyugdíj nem jelenti azt, hogy szakít az újságírással, szerencsére továbbra is találkozunk írásaival a hetilapban.
Negyven évig volt a 7 Nap, Hét Nap újságírója. E négy évtizedes tapasztalat birtokában hogyan érzi, milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valaki jó újságíró legyen? Elég-e az ,,újságírói véna” vagy pedig kell hozzá valami más is? Mi az a plusz, ami a jó újságíró ismérve?
– Sorolhatnék tulajdonságokat, de nem biztos, hogy azok választ adnának a kérdésre: mi az a plusz, amitől valakinek az újságírás nem pusztán a kenyérkereső munkája, hanem a hivatása lesz. Nem tudom a választ. Azt mondják, hogy a nyomdafesték fertőző. Én ebben hiszek. Velem ez történt: már gyerekkoromban megfertőződtem. Az első fényképes újságírói igazolványomat tízéves koromban kaptam. Azt írja rajta: a Jó Pajtás kisriportere. Csöndes, sokat olvasó, új ismeretekre szomjazó, sokat töprengő és álmodozó kislány voltam. Korán rájöttem, hogy írásban jobban ki tudom fejezni magam, mint élő szóban – írogatni kezdtem gyermeklapunknak. A téli tudósító-találkozók izgalmasak voltak, új ismeretségeket hoztak, így esett, hogy Csíkos Zsuzsa vendégeskedett nálunk, Törökkanizsán, én meg Zsuzsáéknál Udvarnokon. Hetedikes koromban a Jó Pajtás három legjobb tudósítójának egyikeként egyhetes jutalomnyaraláson vehettem részt Splitben. Girizd László főszerkesztő és a legendás Bada István társaságában megnéztük az országos gyermekszínjátszó fesztivál legérdekesebb előadásait, sokat fürödtünk, kirándultunk, éttermekben ebédeltünk, érdekes történeteket hallgattunk az újságírásról, tanultunk és sokat nevettünk. Szóval: megpecsételődött a sorsom. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért a kíváncsiság, a folytonos tanulni vágyás, az új dolgok iránti nyitottság, a szociális érzékenység, a lázongó igazságérzet alkati adottság. Ahogy a kis ördög is bennem, aki negyven év után is ott piszkálódik: alaposan körüljártad a témát?, minden szempontot figyelembe vettél?, föltettél minden kérdést neki(k)?, és magadnak?, mi van, ha…
A gyermekrovatot szerkesztette, levelezett a legifjabb olvasókkal, remek pályaválasztási tanácsadó rovatára például épp úgy emlékszünk, mint az oktatásügy gondjaival foglalkozó ragyogó interjúira, jegyzeteire, bátor kommentárjai. Mi az, amit az újságírói pálya szépségeként élt meg, ami ennyi éven át e pályán tartotta? Mennyire rögös az újságírói pálya, miben látja e hivatás nehézségeit?
Huszonként évesen, 1973. január elsején vettek föl állandó munkaviszonyba a 7 Napba – korrektornak. Jó iskola volt, hiszen minden írást el kellett olvasni, amiből sokat tanultam. Miközben minden szerdán reggeltől késő estig a Minerva nyomdában dolgoztunk, egy másik rendkívül izgalmas világgal is megismerkedhettem: a nyomdászokéval. Viszonylag gyorsan kiderült, újságíróként is megállom a helyem, de négy évbe telt, mire fölszabadítottak. Kinyílhatott előttem a világ, a pálya valódi szépsége: a terepjárás. Annak az élménye, hogy falvainkban beenged az otthonába egy remek tanítónő, agronómus, orvos. Körülvezet az iskolában az igazgató, putrik között kalauzol a szociális munkás. Hogy akárhány történetet hallgatok, mindig izgalmas a felismerés: minden ember élete kész regény. Élmény volt járni azt az országot, amelynek Jugoszlávia volt a neve. Akármerre jártunk – Ohridban, Prizrenben, Budván, Dubrovnikban, Travnikban, vagy Kranjban – mindenütt felragyogott a házigazdánk szeme: ,,Nahát, vajdasági magyar újságírók! Tessék, kerüljenek beljebb!” Újságírónak lenni életforma, és ezt minden szépségével, nehézségével (a munka egybefolyik a magánélettel), stresszes voltával együtt is szerettem. Soha, a legnehezebb percekben sem gondoltam arra, hogy pályát módosítok. Milošević diktatúrájának esztelenségei, a háborúk, a nélkülözések, a megélhetési gondok csak elszántabbá tettek minden vérbeli újságírót. Az, hogy a sajtóban dolgozók közül sokan beálltak háborús uszítónak – utóbb pedig a demokratáknál is demokratábbak lettek – nem pusztán a szakma, a hivatás lejáratása. De olyan tanulság, amelyből békeidőben is okulni, tanulni illene.
Tíz éve Ön volt a Napleány-díj első kitüntetettje, most pedig a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete életműdíjban részesítette. Köztudottan szerény emberként hogyan éli meg e díjakat, amelyek szakmai elismerések?
– Mindkét esetben az első reakcióm az volt: nem érdemeltem ki, hiszen kapásból tudnék öt olyan kollégát sorolni, akik erre érdemesebbek. De szakmai elismeréssel nem illik vitatkozni. A Napleány-díj kapcsán hadd mondjam el: húszévesen, amikor a körülményeim miatt úgy tűnt, nem valósíthatom meg gyerekkori álmomat, Beszédes Valéria helyére vettek fel egy falusi iskolában. Vali akkor kezdte meg néprajzi tanulmányait Budapesten – később az újságírói díjat alapító Dévavári Zoltán felesége lett. A sors furcsa játéka, hogy két évvel később a 7 Napban Zoltán kollégája lehettem, és sok-sok évvel később engem tisztelt meg a díjjal. A VMÚE elismerése számomra amolyan jutalomjáték – ráadás, melyre nem számítottam. Valahogy mindig úgy képzeltem: soha nem megyek nyugdíjba, hiszen meg sem érem azt az életkort. Ülök majd a szerkesztőségben, dolgozom, hirtelen a billentyűzetre bukik a fejem, s az immár hideg homlokommal nyomom az Entert. Nos, még a jobb mutatóujjammal nyomom.
Milyen tanácsot adna a fiatal kollégáknak, illetve azoknak, akik szívesen választanák e hivatást?
— Az újságíró a nap huszonnégy órájában újságíró. Ez amennyire szép, annyira nehéz is. Vállalni csak annak érdemes, aki képes is, akar is lélekben fiatal maradni 50, 60 évesen is. A 7 Nap/Hét Nap Burkus Vali nénije nyolcvanévesen volt fiatalabb valamennyiünknél. Az utóbbi években, sajnos, nem egy, a gondolkodásmódjában, a látásmódjában, a hozzáállásában koravén huszon-harmincéves kollégát láttam. Ez nekik se jó – igaz, magánügy. De nem jó az újságnak sem – ami már nem az.
Magyar Szó, 2013. március 17., 13:43
Aki felhúzott sisakrostéllyal született
A „szeretve bíráló” Fekete J. József neve, hangja, írásai három évtizede jelen vannak a vajdasági nyomtatott és elektronikus médiumokban, gazdag pedagógusi, rádiós szerkesztői, kritikusi, szépirodalmi, művelődésszervezői, újságírói pálya áll a háta mögött. Eddigi munkássága elismeréseként a Magyar Művészeti Akadémia tagjává választották (2005), számos irodalmi díjat tudhat magáénak, és a Napleány (2011) mellé az idén új sajtós elismerésben részesült, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete őt választotta az év újságírójává írott sajtó kategóriában. Filmes hasonlattal élve a vajdasági magyar újságírói Oscar mellé megkapta a vajdasági magyar újságírói Arany Glóbuszt is, irodalmi munkásságáért pedig ugyancsak a napokban József Attila-díjjal tüntették ki.
A népmesék tanúsága szerint a valódi vitéz ismérve, hogy parazsat habzsoló kanca tején nevelkedett. Több évtizedes újságírói tapasztalattal, szakmai elismerésekkel a hátad mögött személyedben vérbeli újságírót ismerhettek meg az olvasók. Esetedben mi volt a „kancatej”, amelynek köszönhetően felvértezetten indulhattál útnak?
— Vértezetem soha nem volt, ma sincs, csak fölhúzott sisakrostélyom. Voltaképpen amiatt lettem újságíró, mert megutáltam az iskolában, ahol tanítottam, azokat a számomra fölös, zömmel adminisztratív föladatokat, amelyek nem az oktatással voltak kapcsolatosak. Megkeresett a hajdani Tájékoztatási Központ főszerkesztője, Aleksandar Štefatić, hogy menjek át a Zombori Rádiót működtető, a Somborske novinet és a Pokret ifjúsági lapot megjelentető zombori kiadóhoz. Nyomban igent mondtam, noha újságírói gyakorlatom nem volt, azt is hittem, hogy lektori munkakörben számítanak rám. Korábban dolgoztam az Új Symposion szerkesztőbizottságában, erről Kartag Nándor akkori munkarészleg-vezető adott tanúsítványt, meg kezdő egyetemista éveimben többször írtam a helyi Dunatáj lapnak, Pastyik László a Hungarológiai Közleményekben jelentetett meg tőlem írást, ennyi volt a tarsolyomban. A fölvételit követően kiderült, mindenes feladat vár rám, írás, fordítás, hangos riportozás, hírolvasás, szerkesztés. Hat hónap múltával megtettek felelős szerkesztővé, ezt a státusomat megtartottam 27 éven át a Zombori Rádióban, amelynek voltam főszerkesztője, műsorigazgatója, igazgatója is. A szakmát magamnak kellett elsajátítanom, illetve az általad említett vértezetet egyedül kovácsoltam, olyan remek újságíró kollégák mellett, mint Tóth László, akitől a műsorszervezés terén is sokat ellestem, aztán Virág István, Pribilla Mátyás, Hajnal Árpád, Kővári Árpád, Zámbó Illés, a Dunatáj gárdája és a megkerülhetetlen Herceg János.
Keszég Károly a Végvári panoptikum című kötetben azt írta a rólad készült karikatúra kíséretéül, hogy északnyugaton, ahonnan még a vadludak is délebbre vándoroltak, behúzódtál a vackodba, s onnan fertőtleníted a kábult magányában fontosnak tűnő Irodalmi életet… Mit jelent számodra ez a vacok, ahonnan – a Magyar Szóban nap mint nap megjelenő írásaid tanúbizonyságaként – mint egy magaslesről, pompásan belátható Nyugat-Bácska?
– A Nyugat-Bácskában születettek közül sokak számára ez a régió és központja, Zombor, maga az otthon, a haza, és ha nem hangzik patetikusan, maga az élet. Hosszan sorolhatnám, de álljon csak itt dr. Silling István, dr. Káich Katalin, Vasagyi Mária és ismét Herceg János neve, ők ugyanígy vélekedtek. Szeretem ezt a várost, mert táplál, szellemileg otthont ad, és itt jön újra képbe a fölhúzott sisakrostély: szembe merek nézni a régió centrumával, ami sajnos magyarságunk perifériájára szorult, a múltban gyökerező szellemi burok – a glaukómával szemben – nem hályogozza szemem, így szembe tudok nézni fogyatékosságaival, hibáival, morális buktatóival, és tapasztalataimat el is merem mondani, le merem írni. Odi et amo – gyűlölöm és szeretem, írta egykoron Catullus, e gondolatot én a szeretve bírálom értelemben tettem magamévá, harmadszor említem: Herceg János írásainak nyomán. Azt, hogy belátom a térséget, csupán az indokolja, hogy 56 éve itt élek, ebből több mint három és fél évtizede íróként, újságíróként nézek szembe a történésekkel. Meg naponta járom a zöldségpiacot – mindenkinek ajánlatos tapasztalat!
A Sikoly folyóiratnak adott interjúdban tavaly arról beszéltél, hogy számos irodalmi entitásod pompásan megfér egymás mellett, alkalmanként bele is lesnek egymás munkájába. Mi a helyzet az író, az irodalomtörténész, a kritikus, a publicista és a Zsebszínház-elnök Fekete J. Józseffel? Ők hogyan osztják be a nap huszonnégy óráját, hogy mindegyikük érvényesülhessen?
– Ha valaki fölhúzott sisakrostéllyal született, nem törődik az érvényesüléssel. Tudós irodalomtörténész kollégám, a Békéscsabán élő Elek Tibor két vastag kötetben is igyekezett kitapogatni az irodalmi érvényesülés keretformáinak dimenzióit, de ezek a dimenziók folyton változnak. Csak egyetlen aspektus: amikor átjöttem a tanügyből az újságírásba, háromszoros, de inkább négyszeres fizetést kaptam kezdőként, igaz, felelős beosztásban. Csakhogy a pedagógus nem felelős beosztású személy lenne? Na, máris nyílik a zsebemben a székely lázmérő, a Nappal és Holddal díszített csontnyeles bicska, ezt újra meg kellene írni, de vissza a kérdésedhez: ha a pénz lenne a mérvadó, már rég visszamentem volna a tanügybe, mert most az anyagiak tekintetében fordított a helyzet. Gondolom, hogy az érvényesülés helyett inkább az érdekel, hogy a bennem működő perszónák miként jutnak szóhoz. Szívósság és kitartás kell hozzá, tudni kell mikor felkelni és lefeküdni, a kettő közti időt tartalmasan eltölteni. Švejk mondta Hašek regényében, a feladatokat el kell végezni, különben csak szaporodnak. Vagy valahogy így. Drága emlékű Deák Ferenc barátom figyelmeztetett gyakorta, hogy két végéről égetem a gyertyát, mármint az életemét. Úgy érzem, csak így teljes, ha megteszem mindazt, amihez kedvem van. Ébredéstől nyugovóig itt állok/ülök remetelakomban, ahová beszüremlik a világ, amire úgy reagálok, ahogy éppen megérintenek az események. Újságíróként, színház vezetőjeként, kritikusként, irodalomtörténészként, magánemberként. A Lemúria-köteteim kapcsán sokakban az a képzet támadt, hogy az elmondott történetek merő képzelgések, fantáziák, kitalációk. Pedig a szövegek minden mondatának betonba ágyazott valóságalapja van. Csak ezeket a mondatokat nem lehetett napilapban, legalábbis nem az ott adott rovatok valamelyikében megírni.
A díjátadást megelőző laudációban Léphaft Pál úgy fogalmazott, hogy a zsurnaliszta utóéletében, leírt szavaiban él, és aki írásában nem hal meg egy kicsit, az másnap csak félrecsúszott nonpareille lesz. Több ezer „kicsiny halállal” a hátad mögött hogyan viszonyulsz a másnapokhoz?
— Kereken 27 évig töltöttem szöveggel a Zombori Rádió műsorát, az utóbbi másfél évtizedben másodmagammal. Ez a gyakorlat és tapasztalat törölte belőlem a Léphaft Pali által olyan plasztikusan megfogalmazott „újságírói másnap” élményét. A rádióban nincs másnap, az adott percben elhangzott szó megmásíthatatlan – gondolok itt az élő adások vitéz újságíróira –, az írott szöveg fölött bár egy ideig lehet gondolkodni, pontosítani, csinosítani. Ezért igyekszem olyan írásokat kiadni a kezem alól, amit mikrofon előtt is bátran elmondanék. Kapaszkodj meg: tanítványaimnak – mert neveltem újságírókat is – mindig azt hajtogattam, olvassák vissza a lektorált szövegüket, meg, ha nagyobb volt a baj, olvassák föl hangosan, mert akkor kibújik a szög a zsákból, tudatosulnak a hibák, ebből tanulhatnak, én viszont eddig soha egyetlen cikkemet, publikációmat, könyvemet nem olvastam el megjelenésüket követően, rádióműsoraimat nem hallgattam vissza. Nem a mindentudó beképzeltségéből fakadón, hanem mert erre valóban nincsen időm, és az alkotónak, így az újságírónak is joga van bakizni. Persze nem túl nagyot.
Magyar Szó, 2013. március 17.,
Spontán születtek nagy riportok
Ternovácz István újságírót újabb díjjal jutalmazta a szakma
A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének szakmai kitüntetését az elektronikus sajtó kategóriájában az idén Ternovácz István újságíró, az Újvidéki Rádió szerkesztője kapta. Ő az egyetlen olyan újságíró Vajdaságban, aki minden díjat megkapott, amit újságíró kaphat. Az újabb kitüntetés kapcsán a szakmáról és a szakmai kihívásokról, az elismerésekről és a terveiről faggattuk Ternovácz Istvánt.
Mennyire nehéz ma újságírónak lenni?
– Ha a hivatáshoz való hozzáállás szempontjából közelítjük meg a kérdést, akkor nem nehezebb és nem könnyebb, mint korábban volt, vagy a jövőben lesz. A mindenkori alapítónak és a sajtóban megjelenni szándékozó hatalomgyakorlóknak mindig megvoltak és ma is megvannak az elvárásai az újságíróval szemben. Akkor is, ha közben a sajtószabadságra esküsznek. Száz módja van annak, hogy ezt az újságíróval érzékeltessék. Ma bevált gyakorlat, hogy a médiumokat lélegeztetőgépre helyezik, és így az újságírót kiszolgáltatott helyzetbe hozzák, amikor nem sokat ér a sajtószabadság. És aztán arra is van példa, hogy a fejéhez vágják, hogy több helyre dolgozik. Mintha volna más választása az adott helyzetben. A hatalomtartó számára a saját vélt vagy valós igazának a megjelenítése a fontos, meg hogy a vele szemben álló értékrendet képviselők véleményét az újságíró ne állítsa párhuzamba az övékével, mert az gondolkodásra serkenti a publikumot. Ebből pedig az következik, hogy többletenergiát kell a saját igazának az alátámasztására fordítani, ami fárasztó. Sokszorta könnyebb dolguk van, ha a másként gondolkodókat a sajtó egyszerűen elhallgatja vagy elhallgattatja. Ha ebbe a cinkosságba a sajtómunkás belemegy, akkor mi értelme van az újságírásnak? Ettől függetlenül úgy vélem, hogy a sajtószabadság kérdése elsősorban az újságíró fejében dől el.
Milyen a jó újságíró, milyen kvalitások kívánatosak ahhoz, hogy valakiből jó újságíró legyen?
– Nem tartom magam jó újságírónak. De túl rossznak sem. Szerintem nyitott szem és jó fül kell hozzá, meg sok információ. Jót tesz, ha meghalljuk az elejtett félmondatokat, és ha tudunk olvasni a sorok között, meg ha nemcsak nézünk, hanem látunk is. Be kell kukkantani a kulisszák mögé, akkor is, ha amit ott látunk, az nem feltétlenül publikus. Amit közreadunk, abból ki kell szűrni a közhelyeket, mert arra a hallgató, az olvasó vagy a néző nem kíváncsi. Mindez azonban mit sem ér, ha a kérdező képtelen átérezni a beszélgetőtárs helyzetét. Empátiaképességre akkor is szükség van, ha nem szimpatikus a riportalany. Sőt, ilyenkor tesz jót igazán. A jó interjú, riport vagy jegyzet nem lehet szimpátia kérdése. A riporter nem építkezhet az előítéleteire, főként nem gyűlölhet. Ugyanakkor az újságíró is emberből van, aki érez, gondolkodik. Épp ezért neki is kell hogy legyen véleménye. Ő is viszi a bőrét a vásárra. De nem élhet vissza a tollal, a képpel vagy a mikrofonnal senki, így önmaga számára sem, hisz a közt szolgálja.
Mi a véleménye a tehetségről? Elegendő a tehetség, az újságírói véna ahhoz, hogy valaki jó újságíró legyen?
– Mit ér a tehetséges újságíró, ha lusta? Aki komolyan gondolja, hogy meg akar maradni ezen a pályán, annak kondícióban kell lennie. Folyamatosan gyűjtenie kell az információt. Rá kell ülnie az internetre, el kell menni az eseményekre, és meg kell hallgatnia az embereket, ott leghátul, a huszadik sorban is. Abból a fiatalból sosem lesz rendes újságíró, aki azért megy be a szerkesztőségbe, hogy letudjon egy eseményt, leadja róla a másfél percet a híradónak, és aznapra hátat fordít a munkájának. De így van ez minden szakmában.
Az utóbbi 20–30 évben nagyot változott a világ. A műszaki fejlődés közvetlenül befolyásolta az újságírást is. Ha a két korszakot összeveti, melyikről mi a véleménye, mik a tapasztalatok?
– Az internet a feje tetejére állított mindent. Jót tett a sajtószabadságnak és a hír terjedésének. 1994-ben kocsival vagy vonattal rohantam Pestre, ha a Kossuth Rádió kért tőlem anyagot. Ma egy órával a Déli krónika előtt ideszólnak, és délre ott a sugárzásra kész anyag. Másrészt ma minden megjelenhet a világhálón. Az ember válogathat. És ez jó.
Ön az egyetlen olyan újságíró a Vajdaságban, aki minden díjat megkapott, amit újságírónak osztanak ki erre mifelénk. Mi a véleménye a díjakról?
– A díj mindig kényelmetlen helyzetbe hozott, mert nem igazán nekem találták ki a reflektorfényt. Ilyenkor pedig akaratlanul is középpontba kerül az ember. Az elismerés jól esik. Másrészt mindig gondolkodásra késztetett, hogy kitől és vajon miért kaptam. De nem akarok a végtelen magyarázatkeresésben sem elveszni. Kaptam és kész. Mindenesetre, eddig a legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy a „mellbőségemmel” arányban tudtam tartani az önértékelésemet. Remélem ezúttal is így lesz. Szerencsére a legjobb barátaim a legkíméletlenebb kritikusaim, így a jövőben sem lesz nehéz talajszintben maradnom.
Van-e olyan riport, interjú, amelyet meg szeretne vagy szeretett volna eddig írni, mégsem jött össze. Van-e valami nagy terve, projektuma? Esetleg újabb könyv?
– Nem tartozok azok közé, akik nagy riportokról, interjúkról álmodoznak. Az a néhány, számomra emlékezetes anyag, amely az elmúlt 25 évben készült, mindig spontán jött össze. Az alkalom hozta. Ettől függetlenül szívesen leülnék beszélgetni Szörényi Leventével. És nem feltétlenül a rádióhallgatók miatt. Másrészt sok mindent felhalmoztam. Nyugodt óráimban, amire egyelőre csak vágyom, tudnék mit kezdeni a rendelkezésemre álló forrásanyaggal.
Magyar Szó, 2013. március 17.,
