Horváth András: A sajtónak nagy szerepe van a kisebbségi öntudat megőrzésében
Horváth András, lapunk nyugalmazott újságírója vehette át a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének életműdíját tegnap a zentai Városi Múzeumban megtartott ünnepségen. Több mint harminc évet dolgozott a szakmában. A Bánáti Híradó szerkesztője volt annak megszűnéséig, de az olvasók elsősorban vasárnapi írásaira és kommentárjaira emlékeznek. Már egy évtizede nyugdíjas és ezért is meglepődött az elismerésen.
– Aki újságírással foglalkozik, az tudja, hogy ami ma időszerű – holnap már nem az. Ugyanígy vagyunk az emberekkel is. Egyszerűen megfeledkeznek róluk. Ennek tükrében nagyon meglepődtem, amikor értesítettek, hogy életműdíjat kaptam. Hogy megérdemeltem-e vagy sem, nem akarom elbírálni. Majd aki illetékesnek érzi magát, elmondja – véli kollégánk.
Tanárként kezdte a szentmihályi iskolában, ahol történelmet és földrajzot tanított. Közben az Ifjúságnak, majd a Képes Ifjúságnak tudósított. Aztán 1972 elején úgy döntött, hogy a tanári pályát újságíróira változtatja. Ekkor került a Magyar Szóba, amelynek a főszerkesztője Vukovics Géza volt. A szerkesztőségbe még bejárogatott Gál Laci bácsi és a becskereki Majtényi Mihály is. Mint minden kezdő, ő is az újvidéki rovaton kezdte, amelynek akkori szerkesztője Szavics György, a lektor pedig Keck Zsigmond volt.
Az újvidéki rovat után, bánáti révén, a Bánáti Híradóba került, amelynek első szerkesztője Siflis Lajos, következő Törköly István, a harmadik Szűcs Imre, ő pedig a negyedik, egyben az utolsó volt.
– A Bánáti Híradó 21 éven át jelent meg, 11 évig voltam a felelős szerkesztője. Ez egy olyan időszak, amire tényleg szeretettel emlékezem vissza. Nagyon sok embert megismertem, jó barátok lettünk. Földműveseket, traktoristákat, földműves-szövetkezeti tagokat. Egyszerű embereket, akikkel sok mindenről el lehetett beszélgetni. A Bánáti Híradónak abban az időben 30–35 tudósítója volt.
Kezdetben nem volt szerkesztőségi helyiségük, nem volt telefonjuk.
– A tudósításaimat postáztam, levélben küldtem el, a napi híreket pedig a muzslyai posta (amely egy leselejtezett vasúti kocsiban volt) egyetlen telefonján diktáltam le. Ami pedig várhatott, az a Bánáti Híradóba került. Nem volt könnyű, a Magyar Szó mégis a fénykorát élte. Megvolt a lelkesedés, mindenki csinálta a dolgát. Akkoriban sokkal nagyobb volt a fegyelem. Nem lehetett mellébeszélni. Amit megbeszéltünk, azt illett teljesíteni.
A Bánáti Híradó hét-nyolc közép- és dél-bánáti községből hozta le a híreket és szinte minden magyarlakta faluban volt tudósítója. Amikor pedig egy-egy helyi közösségről terjedelmes riport készült, akkor a szombati Magyar Szót – Muzslyán például 2500 példányban adták el. Más településekre is vonatkozik ez: Magyarcsernyére, Tordára, Szentmihályra, Torontálvásárhelyre, Magyarittabére, ahol annyi Magyar Szót adtak el, ahány háztartás volt. Ezekben az években külön szerepe volt az élőújságoknak.
A Bánáti Híradó 1991-ben megszűnt, kollégánk pedig a külpolitikai rovathoz került. Két évig szarajevói, majd pedig budapesti tudósító volt. Amikor visszajött, maradt a külpolitikánál. Főleg vasárnapi írásokat közölt, hétköznap pedig kommentárokat írt.
– Úgy gondolom, hogy a nyomtatott sajtóra ezután is szükség lesz. Az írott szöveg megmarad a televízió és az internet világában is. Hogy milyen példányszámban lesz majd szükség az írott sajtóra, azt nem tudom. De egy könyvet ma sem tudok elképzelni úgy, hogy a képernyőről olvassam el. Lehet, hogy az fog történni 10, 20 vagy 50 év múlva, de most számomra a könyv – a nyomtatott könyv. A sajtónak pedig, legyen az elektronikus vagy nyomtatott, nagy szerepe van a kisebbségi öntudat megőrzésében. Ezért mindent meg kell tenni a megmaradása érdekében.
Kecskés István
Magyar Szó, 2015. március 12.
