Bencsik István méltatása
A valamire való újságírónak nem kenyere önmaga ünnepeltetése. Az elismerést valamennyien az olvasóktól, nézőktől, hallgatóktól várjuk. Én mégis örülök neki, hogy ma ünnepelhetünk. Ez a mi napunk. Harmadik alkalommal szervezi meg együtt a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete és a Napleány-díj kuratóriuma közösen a délvidéki magyar sajtó ünnepét. A Napleány-díjat 12. alkalommal adjuk ma át díjazottunknak Becsik Istvánnak, a Szabadkai Rádió szerkesztőjének.
Dévavári Zoltán író, újságíró emlékét őrzi ez a díj, de felesége Dévavári Beszédes Valéria és fia dr. Dévavári Zoltán kitartásának köszönhetően élte túl az elmúlt évek hányattatásait. Baranyi Károly Napleány című plasztikájának évenkénti bronzba öntésének költségeit a Dévavári család fedezi. Köszönet érte, nélkülük nem lenne nekünk, sajtómunkásoknak díja, amit évente azoknak az újságírónak ítélünk oda, azoknak a magyar újságíróknak, akik riportjaikkal, cikkeikkel, publicisztikai jellegű írásaikkal a nyomtatott és az elektronikus sajtóban, vagy a világhálón hozzájárulnak a délvidéki magyarság minőségi tájékoztatásához, és a magyar közösség életével, gondjaival foglalkozó írásaikkal segítik a magyarság megmaradását.
Három év, nem egy nagy idő, azt is mondhatnánk, hogy még csak most kezdjük tanulni önmagunk ünneplését. De éppen elegendő arra, hogy gyökeret verjen a délvidéki magyar sajtó ünnepe. Kijár ez nekünk mindannyiunknak, és főként azoknak, akiket kiemelünk, díjazunk. Nagy megelégedéssel tölt el, hogy felnőttünk a Dévavári család nemes felajánláshoz és képesek vagyunk immár megszervezni saját ünnepünket. Köszönet érte a támogatóknak és Tóth Líviának meg a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség vezetőinek, akik az idei ünnepség megszervezői.
Perceken belül rádiós kollégánk veszi át a legrangosabb újságíró díjat. Bencsik István 1972-ben az Újvidéki Rádió ösztöndíjasa volt, ám amikor elvégezte az egyetemet és el kellett volna helyezkednie a Rádióban, mégis az egyetemét választotta, mert ott szakmájában, biológusként dolgozhatott. A meghatározott idejű munka lejárt és ezt követően Szabadkán a Rádióban helyezkedett el. Hívták később, hogy dolgozzon szakmájában, de nem hagyta az újságírást. S immár 37 éve dolgozik újságíróként, szerkesztőként.
Már önmagában az tiszteletet érdemel, hogy valaki csaknem négy évtizeden át versenyt fut az idővel. Bencsik István ezt úgy tette, hogy közben a legszigorúbb szakmai követelményeknek megfelelő, igényes riportokat készített, járta a terepet, műsorokat állított össze és szerkesztett híradókat. Bizonyára megviselete őt is az állandó idegeskedés, de én a feszülséget soha sem láttam rajta. Nyugodt volt,s úgy tűnt mindig volt ideje a kollégákkal beszélgetni, és mindemellett hódolni két nagy szenvedélyének, a növények szeretetének és a versmondásnak. Aki ismeri, tudja róla, ha valahol a természetben jár, gondolkodás nélkül sorolja a növények latin nevét. Alapító tagja a Csornai Richárd Ökológusok Egyesületének. A környeztevédelem nagy harcosa és az Életjel versmondója.
Az elmúlt évtizedek alatt rengeteg riportot készített a kisemberekről, a nagy gondokról, az aktuálsi eseményekről. Csak azok lesznek igazi újságírók, akikben megmarad a gyermeki kívácsiság. Bencsik István munkája attól életszerű, hiteles és népszerű, mert igazi kérdéseket tesz fel. Valóban érdekli, mit mond a beszélgetőtársa. Olyan kolléga kapja ma a Napleány-díjat, akit szakmai jártassága, kiemelkedő életműve mellett a szép magyar beszéd nagyköveteként is tisztelhetünk.
A Szabadkai Rádió a körzeti rádiók közül a leghallgatottabb. Nem véletlen. A szakma nagy öregjei, mint amilyen Becsik István is, tették az egyik legfontossabb elekronikus médiává. S díjazottunk mégis három hónap múlva munka nélkül marad. Felszámolódik az a Rádió, amelyhez csaknem negyven éven át hűséges volt, amelybe minden tudását, energiáját belefektette, amelyet szolgált és munkái révén frissen tartott nap, mint nap.
KABÓK Erika
A rádió dícsérete
Miért a rádió? — kérdezték tőlem nem egyszer. Miért nem a tévé? Az internet? A web, a blogok?
Miért a múlt? Mért nem a jövő?
Azért – mondanám, ha volna kinek –, azért, mert vannak még emberek, akik szeretnek emberi szót hallani. Ezer szót kapni ezer kép helyett. Mert a kép az csak kép. A szó viszont: képzelet.
Tüske Ferenc: Hullámtér című tanulmányában a következőket írta: a rádió nem más, mint varázslat, amelyben a műsorvezető a mágus, a hallgatóság pedig az elbűvölt közönség. A rádió varázslat, amely a tömegekhez szól, és mégis a lehető legbensőségesebb kapcsolatot képes kiépíteni a műsorvezető és hallgatója között. A rádió játék, amelyet, ha ügyesen játszunk, bármit megtehetünk – eddig az idézet.
Ma a Szabadkai Rádiót mágiáját ünnepeljük. A negyvenhét éveset. Az öt nyelven beszélő rádiót. Mi, persze, a magyarul hozzánk szólót. Pontosabban: azokat az újságírókat, munkatársakat, zenei szerkesztőket, műszakiakat, akiknek köszönhetően huszonnégy órán át társra találhatunk az éterben és a világhálón. Azt a tizenegy főnyi állandó munkatársat és egy tucatnyi külsőst, akiknek köszönhetően egy körzeti rádió szintjén majdnem hiánytalanul megvalósult a közszolgálatiság minden követelménye. A Gyerekszáj a legkisebbeket, a Fiatalokról fiataloknak az ifjúságot szólítja meg, az Ezüstkor az idősebb korosztályt keresi fel otthonában. A huszonnégy órába beleférnek a művelődési, irodalmi, sport, mezőgazdasági és környezetvédelmi műsorok is. Önkormányzatiság, nemzetpolitika. Magyar Nemzeti Tanács. Az elmúlt években tízegynéhány hangjáték. Női magazin, rádiókabaré, honismereti adás. Folyamatos együttműködés az Újvidéki Rádióval, a Magyar Rádióval, a pozsonyi Pártria Rádióval, illetve romániai, ukrajnai, horvátországi és szlovéniai adókkal.
A rádió akkor él, ha szava nem pusztába kiáltott szó. A Szabadkai Rádió élő rádió, hiszen a közvéleménykutatások szerint is Vajdaságban – a hallgatottság szempontjából – az élvonalba tartozik, mitöbb, az egyik leghallgatottabb körzeti rádió címét mondhatja magáénak. Mindazért, amit tett, a kollektíva számos elismerésben részesült. Az egyik legjelentősebb: Szabadka Város Pro Urbe díja, amelyet 2011-ben ítéltek oda a szabad tájékoztatásért.
Most a szakma hajt fejet a szerkesztőség több, mint négy és fél évtizedes munkája előtt.
Fejet hajtunk a Szabadkai Rádió előtt, a jó műsorok előtt, amelyeket senki nem tarthat erőszakosnak, a képzeletet és fantáziát rombolónak, szenzációhajhásznak vagy a gyerekekre ártalmasnak. A rádió előtt, amelynek világképe sokkal jobban hasonlít a valósághoz, az elérhető hétköznapi világhoz. A rádió előtt, melyet olyan kellemes társnak tartanak hallgatói, amely fontos és gyors információkkal látja el őket, társaságot biztosítva elkíséri őket útjukon, és elűzi a magányosság, az elszigeteltség érzését.
Mondom: a szakma hajt fejet előttetek, kollégák, de: a hírek ellenére nem akarunk főhajtva távozni. Bízunk és hiszünk abban, hogy június harmincadika után is lesztek, és itt lesztek, velünk és az éterben. Őrizve a szakma hitelét, és tovább adva a rádiózás csodáját.
Hogy még évtizedek múltán is ismerősnek és hitelesnek csengjenek Kosztolányi szavai a rádióról s a rádiózásról:
„Barna mahagónidoboz, bűvös szekrény, ékszertartó, zengő kalit, kincseskamra, néha lomtára, papírkosára, szemetesládája, sőt köpőcsészéje mindenféle hangnak, mely a föld és ég között lármáz. Fogom vele az egész világot. Rádióm azonban még hatalmasabb. Az engem fog, aki szintén egy világ vagyok, fog és nem ereszt.”
Éljen a rádió! És éljen a Szabadkai Rádió!
Klemm József
A Dunatáj méltatása
A Dunatáj első száma 1970. február 4-én jelent meg a Magyar Szó mellékleteként, vagyis az idén ünnepli fennállásának 45 évfordulóját. Első főszerkesztője Polyvás József volt.
Az ötlet annyira sikeresnek bizonyult, hogy fél év elteltével a kezdeti 4 oldalt 6-ra bővítették, később pedig nyolc oldalas is volt, kialakult az újságírói gárda és a tudósítói hálózat. A lap rövidesen nem csak egész Nyugat-Bácskát, hanem még Baranyát és Szlavóniát is fedte, sőt, még ottani munkatársai is voltak.
A rendszerváltás hajnalán, abban az időszakban, amikor megszűntek a Magyar Szó mellékletei, a Dunatáj megkísérelt önállósulni, de sajnos nem sikerült. 1993-ban megszakadt a lap megjelenése, és csak hat évvel később, 1999-ben indulhatott újra. A sors iróniája, hogy az újrakezdés is áldatlan időszakra esett, egy héttel a NATO-bombázások előtt.
2009-ig Zombor Város hetilapjaként jelent meg minden szerdán. Ezzel és küllemében is ápolta a kezdeti hagyományt, de akkor újabb törés következett be a Dunatáj életében: kiebrudalták a közköltségvetésből, ami majdnem azzal volt azonos, mintha sorsára hagyták volna.
Azóta minden év elején pályázat útján jut a megjelentetéshez szükséges támogatáshoz, ami az idén ismét némi bizonytalanságot hozott a pályáztatás módjának gyökeres megváltoztatásával. A tavalyi évtől, az egyik munkatárs felmondásával, ketten maradtak főállásban a lapnál. Ők azok, akik az ingyen is dolgozni hajlandó külső munkatársakkal és a nemzeti érdekképviselőkkel jelen pillanatban is vállvetve küzdenek a Dunatáj megmaradásáért.
Teszik ezt azért, mert bíznak benne, hogy a zombori, sőt a nyugat-bácskai magyarság egyetlen független, önálló, magyar tájékoztatási eszköze túléli ezt az erőpróbát is, és nem marad e szórvány teljesen írott szó nélkül.
Ezt a több évtizedes kitartó munkát, és a nyugat-bácskai szórványmagyarság tájékoztatásában betöltött szerepet kívánja kiemelni a Vajdasági Magyarok Újságíró Egyesületének elnöksége, amikor díjazza a Dunatáj hetilap szerkesztőségét.
TÓTH Lívia
A Képes Ifjúság méltatása
Írni, cselekedni, jobbá tenni ezt a közeget. Lényegében így lehetne összegezni a megjelenésének 70. évfordulóját ünneplő Képes Ifjúság munkatársainak hitvallását.
A Képes Ifjúság első száma a második világháború végén, 1945. március 7-én jelent meg Ifjúság Szava címmel. A hetilap a későbbiekben először az Ifjúság (1951-ben), majd pedig a Képes Ifjúság elnevezést vette fel (1967-ben), s azóta egyetlen lapja, korábban a jugoszláviai magyar, jelenleg pedig a vajdasági magyar fiataloknak. Híre nem egyszer az országhatárokon túlra is eljutott.
Ha egy laikus ráklikkel a Képes Ifjúság wikipédiás oldalára, csupán a száraz adatokat olvashatja el, és nem érzi át azt a különleges szertartást, amely a munkatársak számára a lap készítését jelentette, s jelenti a mai napig. A Képes Ifjúság sokunkban továbbra is önálló újságként él tovább, függetlenül attól, hogy már tíz éve a Magyar Szó mellékleteként jelenik meg.
Mint minden újságnak szűkebb pátriánkban, a Képes Ifjúságnak is voltak fénypontjai és mélyrepülései, és függetlenül attól, hogy ki vezényelte éppen a lap szerkesztését, mindegyik korszakának megvolt a maga egzotikus íze és szépsége. A lap minden körülmények között, a viharos, történelmi időszakokban is, kiállt olvasótábora mellett, és jelenleg is együtt lélegzik a fiatalokkal. Azokkal a fiatalokkal, akik nem csak olvasói, hanem formálói is az újságnak. Ők azok, akik írni, cselekedni akarnak, de mindenekelőtt ifjúi hévvel jobbá, igazságosabbá tenni ezt a közeget. Nekik is az a vágyuk, mint a lap körül szorgoskodó elődeiknek, hogy a bezáródó kapuk helyett egy nyitott, szabad világban éljenek és alkossanak.
Azt sem szabad elfeledni, hogy a Képes Ifjúság nemcsak ifjúsági lapként, hanem egyfajta mozgalomként is igyekezett tevékenykedni. Amikor anyagi lehetőségei engedték, könyveket jelentetett meg, felkarolta a fiatalok kezdeményezéseit, újságíró táborokat, közéleti vitafórumokat, fesztiválokat szervezett.
A Képes Ifjúság, igaz, hogy jelenleg csupán kéthetente, de továbbra is megjelenik, és arra ösztönzi a fiatalokat, hogy a saját fejükkel gondolkozzanak ebben az üres szólamokkal időnként kissé túlbonyolított világban.
A Képes Ifjúságnak abban a reményben kívánunk még sok-sok szülinapot, hogy egyszer ismét önálló újságként vehetik majd kezükbe az olvasói.
HORVÁTH Zsolt
Horváth András méltatása
Minden díjazás, lajstromba állítás egyúttal önvizsgálódás is. Hiszen nem más, hanem saját értékrendünk szerint mérlegeljük a mögöttünk álló időt, szereplőit, embereket, kollégákat. Saját igazságunk alapján rangsoroljuk őket. Így, annak alapján, hogy kit díjazunk, dicsérünk, kiderül, kik vagyunk és nem utolsósorban az is, hogy van-e igazság, abban, amit mondunk.
Talán nincs is igazság. Talán csak arra találták ki, hogy a szerencsétlennek vigasza legyen… — mondja Liviu Rebreanu, a múlt század neves román regényírója.
Részben igaza van, de a sajtó mostoha helyzete ellenére sem hiszem, hogy szerencsétlenek lennénk az igazság keresésében, azt viszont elfogadom, hogy folyamatos vigaszt ad, ha a megfoghatatlan igazság közelébe férkőzünk, és annak meglétét világgá kiálltjuk. Az is folyamatosan vigaszt ad, hogy egykori munkatársaink, kollégáink munkásságát megismerve, vagy csak el nem felejtve mondhatjuk: Isten éltessen benneteket! Nem vagyunk gyökértelenek, hanem míves tollú, egyenes gerincű újságírók útját is járhatjuk… ha nem feledkezünk meg, hogy honnan jöttünk.
Én ma egy olyan emberről szólok, akinek munkásságában egyformán jelen volt a míves beszéd, a pontos fogalmazás, a szabatos mondat és a világos újságírói állásfoglalás. A hír, a tudósítás, a riport vagy a kommentár soha sem önmagáért szólt, hanem benne volt viszonyunk a szomszédokhoz és a mindenséghez is egyaránt. Ha bánsági írásait olvastuk a magyar Szóban vagy a néhai Bánáti Híradóban, ha budapesti vagy szarajevói tudósításait olvastuk, mindig érezhettük, egy szellemi hazába tartozunk, legyünk Pozsonyban, Ungváron, Brassóban, Burgenlandban vagy Muzslán.
Alattunk a föld, felettünk az ég, bennünk a létra. – Ha Weöres Sándor iménti sorait szem előtt tartjuk, akkor bátran állíthatjuk, hogy a legnagyobb újságírói teljesítmény, ha a köz javára, hűségesek tudunk maradni önmagunkhoz, saját mércéinkhez. Használjuk bátran saját létránkat!
Hölgyeim és Uraim, kedves kollégák!
A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének életműdíját.
a Magyar Szó nyugalmazott újságírójának, a néhai Bánáti Híradó szerkesztőjének, Horváth Andrásnak adjuk át!
LÉPHAFT Pál
Madár Anikó méltatása
- szeptember 15-én született Szabadkán, de gyermekkorát Oromon töltötte, és ott járt általános iskolába is. Az egészségügyi szakközépiskola után beiratkozott a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karra, de a diplomázás után sem tudta abbahagyni a tanulást, és a mesterképzést is elvégezte. Sőt még a Pro Média diplomáját is megszerezte.
2007 végén került az Újvidéki Rádióba, és az inaséveit, a hagyományos slapaj-időszakot a Vajdaságon át, a Reggeli műsor és a Híradó szerkesztőinek keze alatt töltötte. A kultúra iránti vonzódását azonban szerencsére csakhamar felismerte Franyó Zsuzsánna, az irodalmi műsorok akkori szerkesztője, aki attól kezdve négy éven át mindenhová magával vitte, például minden színházi előadásra együtt jártak. Szakmai körökben szinte szállóigévé is vált a mondás: Megjött Franyó meg a Madara, kezdhetünk! Feltételezem, hogy nem volt könnyű az inaskodás, viszont nyilván nem véletlen, hogy saját bevallása szerint Anikónak a színház lett a kedvence. Amint hallom, a színháziak is befogadták őt, amihez talán az is hozzájárult, hogy mesterétől eltérően a kritikái visszafogottabbak, úgy is mondhatnám, hogy tapintatosan dorongol. Egyébként sem jellemző rá a harsány hang – ő csendesen, lépésről lépésre haladt előre a pályán. Megvan benne a hivatásunknál nélkülözhetetlen érdeklődés és nyitottság, ráérez az érdekes témára és a kíváncsisága jóformán minden művelődési eseményre elviszi. Műsoraiban érezhető mind a beszélgetőtárs iránti empátiája, mind a témával kapcsolatos tájékozottsága, no meg az olvasottsága is. A szorgalmát pedig még néhány tanítóképzős tanára is az önmagával szembeni maximalizmusnak vélte. Munkabírásának az érzékeltetésére csak annyit fűznék hozzá, hogy Madár Anikó az irodalmi műsorok szerkesztőjeként rendszeresen vezet reggeli műsorokat és még éjszakai ügyeletet is ellát. A műsorral szembeni alázatos kötelességtudatát pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az újvidéki Magyar Tanszék rendezvényéről jövet – hogy a beszámolója bekerülhessen a híradóba – mobiltelefonon adta le az úttesten átkelőben is, amikor elgázolta egy autó. Szerencsére felépült a mi és a rádióhallgatók örömére. Mindenesetre nem ártana, ha az újságíró-iskolában betennének a tananyagba egy ilyesforma intelmet: Beszámolót csak akkor küldj, ha már átértél a túloldalra!
Külön örömmel hallgatom Madár Anikó igényes, tehát helyes és szép beszédét, amelynek sajnos, az utóbbi években az elektronikus sajtóban – teljesen érthetetlenül – mintha már nem tulajdonítanának példamutató szerepet és jelentőséget.
Végül még elárulom, hogy a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének elnökségi ülésén a díjak odaítélése alkalmával fölmerült a kétely: nem fog-e megsértődni Madár Anikó, hogy az eddig általában a pályakezdő fiatalokat ösztönző elismeréssel jutalmazzuk, hiszen már hét éve dolgozik. Én akkor megnyugtatásul azt mondtam, hogy tapasztalatom szerint még egyetlen hölgy sem sértődött meg azért, mert fiatalnak mondták… Ehhez csak ezt fűzném hozzá: nekem az utóbbi pár évben abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy több olyan rangos szakmai díjat is kaptam, amelyekkel a már nyugdíjas újságírók életművét méltányolják. Higgye el, kedves Anikó, bármelyik életmű-díjat olyan szívesen elcserélném a fiataloknak járó elismeréssel!
Szívből gratulálok, és sok sikert kívánok Önnek!
KARTAG Nándor
