Júliusban riporttábort szervezett a bánáti Versec (Vršac) környékére a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete. A vajdasági kollégákhoz ezúttal erdélyiek, a MÚRE tagjai is csatlakoztak, a közös munka eredménye hamarosan könyv formájában jelenik meg.
Komolyabb beszámolót akartam írni, mélyenszántó gondolatokkal, kihegyezve a kisebbségi lét nehézségeire, és arra, milyen keveset tudunk az anyaországon kívül élő magyarokról, még akkor is, ha „csak” 70-80 km-re élnek a mi lakhelyünktől. De lemondok erről, mert a riportkötetben úgyis visszaköszönnek majd az ott élők mindennapi küzdelmei. Miért mélyítsem én is a sebeket? Az öttagú erdélyi csoport az egyiptomi Hurghadához hasonlított Temesváron teljesedett ki, majd közel másfél órás anekdotázós, jó hangulatú utazás után személygépkocsival befutott Versecre, ahol ugyanolyan hőség fogadta, mint amilyet a Béga-parti városban maga mögött hagyott. Hamar egymásra hangolódtunk a Vajdaság különböző településeiről érkező kollégákkal, akik kiváló vendéglátóknak bizonyultak.
Másnap jegyzetfüzettel, videokamerával, fényképezőgéppel és hangrögzítővel felszerelkezve megkezdtük a téma- és riportalany-vadászatot. Sajnos a töredékét sem tudom érzékeltetni annak a kedvességnek, nyitottságnak, amellyel a táborozók az interjúk során találkoztak. Pedig szó esett megszűnt iskolákról, elnéptelenedő, kiöregedő falvakról, magyarul már alig tudó unokákról, borászokról, akik régóta nem beszéltek egyhuzamban több mint fél órát anyanyelvükön, és egy kultúregyesületről, amely tartja a lelket a helybeli magyarokban…
Éreztük a látottak, hallottak súlyát, mégsem tűnt úgy, mintha a történetekkel le akarnának húzni a mélybe, ahonnan már nincs visszaút. Nagyszereden (Veliko Središte), Temeskutason (Gudurica), Fejértelepen (Šušara), Márktelkén (Markovac), Fehértemplomon (Bela Crkva), Udvarszálláson (Dobričevo) és természetesen Versecen (Vršac) valahogy erőt adtak az arcokon megjelenő mosolyok, kedves gesztusok.
Udvarszálláson majdnem egy teljes napot töltöttünk, napközben alaposan kifaggattuk a helybelieket, este pedig visszatértünk a bálba, amit azért említek külön, mert ilyen mulatságból legfeljebb kettőt szerveznek egy évben… idén ez volt az első. Versecen voltunk a Szent Gellért római katolikus templom tornyában, majd még magasabbról, a Zsigmond király által épített egykori várból szemléltük a térséget. A magaslatokról vízbe szálltunk, pontosabban megmártóztunk a fehértemplomi tóban, amely felfrissítette a társaságot.
Tóth Lívia, a szervező Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének elnöke szerint a riporttábor alatt fontos témákat sikerült feldolgozni, ami azért is lényeges, mivel Versec (város és községközpont) és környéke csak ritkán szerepel a vajdasági magyar írott és elektronikus sajtóban. A felvett riportok a tervek szerint egy könyvben köszönnek majd vissza, amellyel még jobban felhívják a figyelmet a térségben élő magyarságra, akik ugyanúgy küszködnek a fennmaradásért, mint mások, talán még sokkal jobban.
A beszámoló úgy teljes, ha rajtam kívül a többi erdélyi kolléga is megszólal, most ők következnek ábécésorrendben:
Ambrus Attila (Brassó): Bánátban azért jártam, hogy megismerjem a szerb–román–magyar együttélés jelenét, a közösségek életét, hisz az analógia az erdélyi magyarság életével kézenfekvő, arra azonban nem voltam felkészülve, hogy a jelen párhuzamossága helyett a közeljövő független veszedelmeit ismerhetem fel.
Bögözi Attila (Marosvásárhely): Ritkán adódik az ember életében efféle kivételes alkalom, amikor az erdélyi magyar újságíró egy olyan „viharfészekbe felejtett” térség feltérképezésében vehet részt, mint amilyen a szerbiai Bánság délkeleti kisrégiója, illetve annak központja, Versec. A meglátogatott településeken éreztük a talaját és irányát vesztett bánsági magyar kisebbségi lét kiszolgáltatottságának, a megmaradásért folytatott, sokszor kilátástalan küzdelmének megannyi változatát, az emberekben mégis tragikus méltósággal pislákol a nyelvi, kulturális önvédelem ösztöne, amivel a reménytelenség és a bizakodás sajátosan furcsa elegyét írják a hétköznapok üzenőfalára.
Petki Judit (Brassó): Számomra azért marad emlékezetes a vajdasági riporttábor, mert lehetőségem volt egy új világot megismerni, Versec környékét, ahol barátságos és kedves emberekkel találkoztam. Most tudtam meg, milyen a kibic fenszter, és egy kicsit kikukucskáltam rajta többedmagammal. Láttam, milyen a falusi élet, ha májustól júliusig nem esik az eső, milyen katolikusnak lenni egy szerb többségű világban, milyen a kiüldözött németek házában élni, és láttam, mennyire örvendenek a magyar szónak ott, ahol már nincs több magyar iskola.
Sarány István (Csíkszereda): A Versec térségében fekvő magyar falvak azt mutatták meg nekem, milyen sors vár a székelyföldi falvakra 10-15 éven belül. Elnéptelenednek a háromszéki, erdővidéki települések, mint ahogy már elnéptelenedtek az udvarhelyszékiek; a csíki falvakban valamivel jobb a helyzet az infrastruktúra fejlettségének és a város közelségének köszönhetően. A derű viszont nem veszett ki a vajdasági emberekből, s ez vigasztaló… lehet.
Farkas-Ráduly Melánia
2015. augusztus 07.
(MÚRE honlapja)
