Szombaton tartotta meg tisztújító közgyűlését a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete, amelynek elnökévé Máriás Endrét, lapunk újságíróját választották meg, aki az elmúlt nyolc évben az egyesület titkárának tisztségét töltötte be. A VMÚE alelnökei Léphaft Pál, a Magyar Szó karikaturistája és Tóth Lívia, a Hét Nap főszerkesztő-helyettese lettek, titkára pedig Csőke Csaba, a Vajdasági RTV újságírója. A tisztújítás kapcsán Máriás Endrével, az egyesület újonnan megválasztott elnökével beszélgettünk.
Hogyan döntöttél az újságírói hivatás mellett?
– Nem emlékszem arra, hogy lett volna egy olyan pillanat vagy egy olyan szituáció, amikor eldöntöttem, hogy az újságírói hivatást választom, inkább lépésről lépre haladva vált teljesen magától értetődővé számomra, hogy ez az én utam. Már akkor is sokan mondták, hogy a Magyar Tanszékre kell iratkoznom, amikor hetedikes általános iskolás koromban megnyertem a köztársasági anyanyelvi és nyelvhelyességi versenyt, számomra azonban mindez inkább csak később, a középiskolai tanulmányaim során vált egyértelművé. Sokféle versenyen szerepeltem sikeresen, ami nyilvánvalóan fontos visszajelzést jelentett számomra, ráadásul az egyik évben a Középiskolások Művészeti Vetélkedője döntőjén odajött hozzám Tóth Lívia, a Képes Ifjúság akkori főszerkesztője, aki azt mondta, hogy látta az írásaimat, és szerinte van tehetségem ehhez a szakmához, ezért érdemes lenne komolyabban is foglalkoznom vele. Majd néhány nappal a sikeres egyetemi felvételim után megkeresett Figura Terézia, az Újvidéki Rádió Kifigyelő című ifjúsági műsorának akkori szerkesztője, mondván, szeretné, ha szeptembertől részt vennék a műsort készítő csapat munkájában. Egy évvel később már a Kifigyelő szerkesztő-műsorvezetője lettem. Amikor a Bécsben folytatott tanulmányaimat követően hazatértem, felkértek, hogy legyek a Képes Ifjúság főszerkesztője. Valahogy így indult a pályafutásom. Azóta a Képes Ifjúságból átkerültem a Magyar Szóba, a rádió mellett bekerült a tévé is az életembe, de úgy érzem, hogy az elektronikus médiabeli és az írott sajtóbeli ténykedésem a mai napig kiválóan kiegészíti egymást.
Említetted, hogy jelenleg főállásban a Magyar Szó újságírója vagy, de mellette több egyéb médiumban is dolgozol. Milyen műfajok, milyen témák érdekelnek a leginkább?
– Azt hiszem, a pályám kezdetén a jegyzet volt a kedvenc műfajom, nyilvánvalóan azért, mert lázadó kamaszként ebben tudtam a leginkább kiteljesedni. Később egyre fontosabbá váltak számomra az interjúk, köztük is elsősorban azok, amelyek nem egy-egy téma kapcsán születnek meg, hanem maga az ember áll a középpontjukban. Nemcsak az újságírás kapcsán, hanem az élet egyéb szegmensei kapcsán is elmondható, hogy manapság sajnos nagyon keveset beszélgetünk. Márpedig az újságírásban nincs szebb annál, mint amikor két ember leül egymással szemben, egymás szemébe néznek, és megnyílnak egymás előtt. Ezért is voltam nagyon boldog, amikor a rádióban lehetőséget kaptam arra, hogy hétről hétre olyan személyekkel beszélgethessek, akikkel ezt egyébként is nagyon szívesen megtenném, de valószínűleg nem hívnám fel őket csak azért, hogy üljünk le, és igyunk meg egy kávét. Előfordul, hogy annyira mély egy beszélgetés, hogy közben egy-egy pillanatra mindkét félnek könnybe lábad a szeme. Ennél szebb momentumai aligha vannak ennek a hivatásnak. Ezért szoktam a tanítványaimnak is azt mondani, amikor az interjúkészítést tanítom nekik, amellett, hogy milyen kérdést tesznek fel az interjúalanyaiknak, legalább annyira fontos az is, miként néznek a szemükbe, hiszen ha az újságíróban nincs tényleges őszinte érdeklődés az interjúalanya iránt, akkor nagyon nehéz jó beszélgetést készítenie vele. Ezeket a pillanatokat persze írásban nem könnyű visszaadni, ahogyan azt sem könnyű elérni, hogy egy-egy újságcikk pozitív érzelmeket vagy gondolatokat váltson ki az olvasójából, vagyis olyan pozitív élményt jelentsen számára, amelyre sokáig emlékezni fog. Ennek ellenére mindig erre próbálok törekedni. Van, amikor sikerül, van, amikor nem. Ami pedig a több médiumban való ténykedésemet illeti, nagyon hálás vagyok Ökrész Rozáliának, a Magyar Szó Lapkiadó Kft. igazgatójának és Varjú Mártának, a Magyar Szó főszerkesztőjének, amiért engedélyezik számomra azt, hogy más médiumokban is dolgozzak, a munkám mellett tanulmányokat is folytassak, illetve olyan közéleti szerepeket is vállaljak, mint amilyen például az újságíró-egyesület elnöki tisztsége, ugyanis úgy érzem, ezek mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ki tudjak teljesedni.
Mik a terveid és a célkitűzéseid az egyesület elnökeként?
– Először is szeretném leszögezni, óriási megtiszteltetés számomra, hogy a kollégák méltónak találtak erre az igen nemes, ugyanakkor korántsem egyszerű feladatra, amelyet igyekszem majd legjobb tudásom szerint végezni, ugyanúgy, ahogyan azt az egyesület eddigi elnöke, Tóth Lívia is tette, akinek ezúton is szeretnék köszönetet mondani az elmúlt nyolc évben kifejtett tevékenységéért, illetve azért, hogy a jövőben is aktívan részt vesz majd az elnökség munkájában. Az elkövetkező időszakban nagyon sok munka vár ránk, hiszen egyrészt folytatnunk kell azokat a projektumokat, amelyeket az egyesület az előző négy évben megvalósított, másrészt az új ötletek megvalósításán is dolgoznunk kell. Az új elnökség a néhány nap múlva esedékes második ülésén dönt majd a jövő évi munkatervről, amelyben az újságírói díjak átadása, a soron következő kötetünk megjelentetése és az egyéb projektumok megvalósítása mellett várhatóan olyan gyakorlati teendők is szerepelnek, mint például az egyesület tagságának bővítése vagy a szervezet honlapjának megújítása. Mivel rendkívül fontosnak tartom mind a pályakezdő fiatalok képzését, mind a tapasztaltabb kollégák továbbképzését, ezért abban bízom, hogy a következő négy évben ezen a téren is eredményesek leszünk, és az ilyen irányú elképzeléseink megvalósításához partnerekre tudunk találni, akár itthon, akár a Kárpát-medence egyéb régióiban. Azt szeretném, ha a tevékenységünknek köszönhetően jobb együttműködés alakulhatna ki az egyesület és a szerkesztőségek között, illetve ha ezáltal hozzá tudnánk járulni az egyes szerkesztőségek közötti kapcsolatok javításához is. Meggyőződésem ugyanis, hogy egy ilyen kis közösségben, mint amilyen a miénk, sokkal szorosabb együttműködésre van szükség ahhoz, hogy eredményesebben és színvonalasabban tudjunk dolgozni. Annak ellenére, hogy ezen a téren a lényegi dolgok nyilvánvalóan nem elsősorban rajtunk múlnak, hanem a szerkesztőségek vezetőin és tagjain, bizakodó vagyok, azt remélem, hogy hidat tudunk majd képezni közöttük.
Hogyan látod, miért fontosak az ilyen szervezetek, egyesületek, mint a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete?
– Ezt nagyon nehéz megfogalmazni, hiszen magam is tisztában vagyok azzal, hogy azok, akik valamiféle gittegyletként tekintenek a VMÚE-re, sosem fogják fontosnak tartani azt a tevékenységet, amelyet kifejt, és valószínűleg sosem fognak a tagjaivá válni. Az elmúlt nyolc évben is sok fejtörést okozott számunkra, miként lehetne túllépni azon, hogy amikor valakinek felvetjük annak lehetőségét, hogy váljon az egyesület tagjává, ne az legyen az első kérdése, hogy milyen haszna származik mindebből, nekünk pedig ne azt kelljen elkezdeni sorolni, hogy ingyenes belépés ide, kedvezményes oda, akciós vásárlási lehetőség itt, olcsóbb utazási lehetőség ott, stb. Azt hiszem ugyanis, hogy ezek a dolgok a lényeg szempontjából teljesen mellékesek. A lényeg egészen másutt van, és sokkal megfoghatatlanabb. Éppen ezért azokat, akik nem tudnak, vagy nem akarnak szakmai közösségben vagy általában közösségben gondolkodni, valószínűleg nem nagyon lehet meggyőzni arról, hogy miért fontos egy-egy szakmai tömörülés vagy bármilyen más olyan csoport tagjává válni, amely hasonló gondolkodású, hasonló érdeklődési körű és hasonló célokért küzdő személyekből áll. Azokat viszont, akik tudnak és akarnak, valószínűleg nem is kell erről meggyőzni, hiszen ők érzik ennek a fontosságát, és ami talán még fontosabb, a felelősségét is.
Seregély Orsolya
(Magyar Szó, 2017. november 28.)
