A piros, a fehér és a zöld fénynyaláb tiszteletet parancsoló könnyedséggel fut végig a színházi függöny végtelenbe olvadó feketeségén. A zöld posztóval borított asztalon elhelyezett plaketteken meg-megcsillan a reflektorok vakítóan sugárzó fénye. A szószék mögül magasztos gondolatok röppenek a levegőbe, amelynek lágy örvénylése teljessé teszi a közös ünneplés és az együvé tartozás örömének megtestesülését, felemelő érzésekkel töltve el a nézőtér puha bársonyszékeiben ülő egybegyűlteket. Még akkor is, ha a magasztos gondolatok olykor csupán könnyed közhelyekből építkeznek. Mert erről is szól az ünnep. Az egyszerű különlegessé tételéről, egymás gondolatainak továbbgondolásáról, a felemelő pillanatok minél teljesebb megéléséről.
A felemelő pillanatok megélésének lehetősége azonban most más módon adatik meg számunkra, mint ahogyan azt megszokhattuk. A magyar sajtó napját ezúttal nem a kiemelkedő szakmai teljesítmények elismerésével és nagyszabású díjátadó összejövetellel, sőt még csak nem is közösen ünnepeljük. Az egyszerű sem feltétlenül lesz különleges, ahogyan a könnyed közhelyek sem törekednek majd magasztos gondolatokká formálódni. Az együvé tartozás ereje azonban megmarad, még ha a maga fizikai valójában nem is élhetjük meg annak felemelő voltát.
Együvé tartozásunk megélésének lehetőségét legfeljebb a megosztottságunkat tápláló béklyóink tehetik megkérdőjelezhetővé. Azok a béklyók, amelyektől igen nehezen szabadulunk, kiváltképp akkor, ha nem is vagyunk tudatában annak, miként lesznek úrrá és hatalmasodnak el rajtunk, miként veszik át az irányítást gondolatvilágunk, elvrendszerünk és értékrendünk felett. Az alapvető szakmai kérdésekben ugyanis jobbára valamennyien egyetértünk, akik ezt a hivatást választottuk. A különbség sokkal inkább az értékrendünkben van. Az viszont aligha képezheti vita tárgyát.
És talán éppen emiatt merül fel időről időre annak kérdése, miért annyira fontos a magyar nyelvű mellett a magyar szellemiségű tájékoztatás is nekünk, vajdasági magyaroknak. Az a kérdés, amelynek kapcsán nem tudunk és nem is akarunk kompromisszumokat kötni. Mert ezt a fajta elkötelezettséget vagy érzi az ember, vagy nem. Ha érzi, akkor nem szorul számára magyarázatra. Ha nem, akkor talán még annyira sem. Egy kicsit olyan ez, mint amikor bárhol a világban meghalljuk, hogy „Isten, áldd meg a magyart…”, és abban a pillanatban valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába bennünket, összeszorul a torkunk, és hevesebben kezd verni a szívünk. Annak viszont, aki ezt nem érzi, hiába magyarázzuk, sosem fogja igazán megérteni azt, amit érzünk, amire gondolunk, amiről beszélünk.
Amikor a magyar sajtó napját ünnepeljük, tegyük ezt akár nagyszabású díjátadó összejövetellel, akár a megszokottnál szerényebben, az együvé tartozás erejének belső megélésével, fontos, hogy úgy érezzük, van mit ünnepelnünk, van mire és van kire büszkének lennünk. Mindez pedig elsősorban a múlt tiszteletére épülő jövőbe tekintés útján érhető el, hiszen a folyamatos fejlődés és a rendszeres megújulás minden kétséget kizáróan alappillére kell, hogy legyen nemcsak a jelenbeli építkezésünknek, hanem a jövőbeli tervezésünknek is.
És talán éppen ezért annyira fontos az együvé tartozás megélésének lehetőségét megteremteni hivatott együttgondolkodás és jövőképformálás milyensége. Mert bár sok minden van, amire nem lehetünk befolyással, az elsősorban rajtunk múlik, hogy újságíró-társadalmunkat megosztott, ezer sebből vérző vagy inkább összetartó és erős közösségként képzeljük-e el. A magam részéről az utóbbiban hiszek, és abban bízom, hogy sokan vannak, akik – akár a piros, a fehér és a zöld fénynyaláb tiszteletet parancsoló könnyedségével az emlékezetükben, akár anélkül – egyetértenek velem ebben!
Máriás Endre
