Fodor István, a Magyar Szó szerkesztője kapta a VMÚE újságírói díját
A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete az idén negyedszer osztotta ki szakmai díjait, s írott sajtó kategóriában napilapunk újságírója és szerkesztője érdemelte ki a rangos elismerést. A veterán kollégával az elismerés kapcsán beszélgettünk.
Mikor tudatosult benned, hogy újságírással szeretnél foglalkozni, s mennyire volt ez sorsszerű döntés?
– Gyerekkoromban tanító vagy boltos, azaz kereskedő akartam lenni. Ez utóbbi talán amiatt, mert arra gondolhattam, hogy a boltban az ember – vagyis a gyerek – biztosan könnyen hozzájut egy kis édességhez. Nem is nagyon szeretek szegénységről írni, mert sokfajta viszonyítási alapom van, és az akkorihoz képest a mostaninak háromnegyede valamilyen álszegénység, de ha kimondanám, sokan megsértődnének. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy ma mások az igények, de sajnos, az erkölcsök is. Megélhetési lopás? Hát bizony ilyen alapon akkoriban a faluszélen mindenki jogosan lophatott volna mindenkitől… De hogy a kérdésre is válaszoljak: tanító, vagyis magyartanár majdnem lettem, három évig ugyanis az egyetemen kölcsönből éltem, a negyediken pedig ösztöndíjat kaptam a Magyar Szótól, és ezt „le kellett dolgoznom”, így lettem újságíró. Azt hiszem, már általános iskolásként írogattam rövidke írásokat, híreket a Tiszavidék oldalra, nem sokkal később mellékletté nőtt a Tiszavidék, tudósítópályázatot is hirdetett, és akkor már gimnazistaként díjat kaptam. Később az anyalap pályázatain is díjaztak, tehát több tényező együttesen terelt az újságírás felé.
1977-ben kerültél a Magyar Szóhoz. Miképpen találtad föl magad egy akkoriban mintegy 20 ezres példányszámú napilap belpolitikai munkatársaként?Azonnal a mély vízbe dobtak?
– Sőt akkoriban – az előző évben – a Tiszavidék példányszáma is átlépte a húszezret, pedig csak öt Tisza menti községben terjesztették. Mint említettem, valami kevés tudósítói tapasztalatom már volt, Keresztényi József, a melléklet szerkesztője pedig adta a szakmai és „taktikai” tanácsokat. Nem sokkal később az emberként is kiváló Simon Pista és Thurzó Miklós bevont a falujárásba, ami számos műfaji lehetőséget kínált: a plakáthírtől a riportokig, a színes írásoktól a rövid jegyzetekig alkalmat nyújtott a gyakorlásra. A mély víz különben is viszonylagos fogalom, de csak „olyan mélységig” vagyok a híve, amíg rákényszerít az úszás tanulására. Mert ha összevissza csapkod és fuldoklik az ember, az inkább megriaszthat. Nem volna szabad, hogy az olvasó lássa, hogy „rajta gyakorol” az újságíró, addig inkább maradjon a könnyebb műfajoknál, amíg nem érett a nehezebbekre. Számomra a mély víz inkább az volt, amikor néhány évvel később Koszovóba, Montenegróba és az ország más részeire kezdtek küldözgetni, mert az országnak azok a vidékei ismeretlenek voltak számomra, legalábbis testközelből.
A legjobb újságírónál is becsúszhat egy-egy hiba. Melyik az a baki, amelyik bizonyos tekintetben máig is kísért?
– Olyan nincs, ami kísértene, de biztosan voltak hibáim. Bakinak azt tekintem, ami meg is jelenik az újságban, és máig is igencsak bosszant, ha a szerző, a szerkesztő és a lektor együttesen sem vesz észre alapvető hibákat. Én a kéziratokat szerkesztőként mindig kijavítom, csak utána adom a lektornak apróbb korrigálásokra. Régebben sokkal kevesebb volt a tévedés, valószínűleg azért, mert az ólomszedés idején kettős korrektúrán ment keresztül az írás, most meg időnként azt látom, hogy az egy is elmarad. Nem is szeretem saját írásaimat beszerkeszteni, mert olyankor egy „ellenőrzési pont” kimarad. Inkább szerkesztőként bosszankodtam az utóbbi években, amikor az én hibámból például a kelleténél egy héttel korábban bekerült egy-egy rendezvényt bejelentő hír. Vagy éppen ugyanazon az oldalon megismétlődött egy írás. Az olvasónak ezeket nem lehet megmagyarázni, mert nem tudja, hogy milyen rengeteg a buktató. És különben is jobban mérgelődik ezen a szerkesztő, mint az olvasó.
Melyik az az írás, illetve annak a története, amelyre a mai napig szívesen emlékszel?
– Kérdeztek már ilyesmit, de hirtelen egy sem jutott eszembe. Harminchat év azonban elég hosszú idő ahhoz, hogy a sok ezer írásom közül akár több tucatot is említésre érdemesnek találhatnék. Igaz, ritkán fordul elő velem, hogy amivel ma elégedett vagyok, arra évek múltán is azt mondjam, hogy no, ezt jól megcsináltad. Érdekes, hogy mostanában ráfutottam számos Jó reggelt!-emre, amelyeket enyhén szólva sem szégyellek. Apró, alig több mint félflekkes krokik, jegyzetek, villanások ezek, mégis vetekednek időnként a terjedelmes és „veretesnek” vélt írásokkal.
Kezdettől fogva hivatalosan belpolitikai újságíró vagyok – bár éveken át szerkesztettem a Kitekintőt, sőt ezt a külpolitikai oldalt együtt is a Tiszavidékkel –, mégis talán az írókkal készült interjúknak örültem leginkább. Szívesen emlékszem a Faludy Györggyel a kilencvenes években Csobánkán készült beszélgetésre és történetmeséléseire. Csodálatosan tudott mesélni, meg jó volt úgy, protokoll és időkorlátok nélkül elbeszélgetni az írótáborban. Az sem biztos már, hogy az interjú sikerült jól, inkább az élmény maradt meg. Zalán Tiborral vagy Bogdán Józseffel szintén általam sikeresnek vélt interjúkat készítettem. Hozzáteszem: gyakran kevésbé az újságíró érdeme egy jó interjú, hanem a beszélgetőtársé. Ha jó, szép, gondolatébresztő válaszokat ad felemás kérdésre is, az újságíró utólag könnyen „átszerkeszti” úgy a kérdést, hogy ő is okosnak tűnjön – mondom ezt félig komolyan.
Manapság a technika számos vívmánya segíti az újságíró munkáját (diktafon, digitális fényképezőgép, internet), mindezek meg is változtatták ezt a hivatást…
– Ha ezt kifejteném, nem férne be az újságba. Egy terepjárás alkalmával beszálláskor az autó tetejére tettem a jegyzetfüzetemet, ott is maradt, és „elrepült” valahol. Utána fejből megírtam néhány írást. Ha nem jegyzeteltem volna, aligha rögződnek bennem kellően a beszélgetések, meg a diktafon különben is kissé elaltatja a figyelmet. És mindent visszahallgatni nagyon hosszadalmas. Én egyszerre alkalmazom mindkét módszert, a magnót inkább biztonsági tartalékként, meg némely interjúk alkalmával nem nagyon „stilizálhat” az újságíró. A digitális fényképezőgép hatalmas előrelépést hozott, de sajnos alig látom az újságban a képek ugrásszerű javulását. Az internettel pedig óvatosan kell bánni, fenntartásokkal használni, még akkor is, ha óriási találmánynak tekintem az újságírás számára. Egyben átoknak is a nyomtatott sajtóra nézve.
A pályád során dolgoztál újságíróként, majd szerkesztőként, illetve ezek szinte ritmikusan váltakoznak. Melyiknek mi a szépsége?
– A szerkesztésben nem találok különösebb szépséget. Ha jó témákról jó kéziratok érkeznek a kollégáktól, annak örülök, de ez javarészt az ő érdemük. És reggeltől estig tart a munka, amíg át nem nézem a kész oldalt. Persze sok az üresjárat, a szabadidő, csak az a baj, hogy ezt nem nagyon tudom hasznosan eltölteni, mert mindig „előjön” valami a szerkesztői munka körül. Másrészről: olyan foglalkozás vagy hivatás nincs is, hogy szerkesztő, hanem újságíró létezik. Aki saját örömére is alkothat, mert ez mégis napi alkotómunka. Amikor a nyugdíjkorhatár felé közeledve a szerbiai átlagbérnek talán nyolcvan százalékát tudom megkeresni, akkor legalább élvezetet leljen az ember a munkájában.
Jelenleg napilapunk történetének megírásán dolgozol. A Magyar Szó hetvenéves történetének áttanulmányozása milyen tapasztalatokkal szolgál?
– Az előző kérdéshez kapcsolódóan: kezdőnek számító kollégáktól olvastam sorozatban nagyon jó, érett írásokat, mondhatom, újra felfedeztem őket. S hol vannak? Szerkesztők már hosszú ideje. Önző olvasóként sajnálom, hogy nem maradtak a „helyükön”. Persze én sem tudnám ezt az ellentmondást föloldani – mármint azt, hogy a jókat kiemelik –, csak megjegyeztem. Legfőbb tapasztalatom pedig az, hogy bármely korszakát is szemlélem a Magyar Szónak, azt látom, hogy mindig és folyamatosan meg kellett vívni a harcot azért, hogy jobb legyen az újság, örökké a határokat kellett feszegetni, a korlátokat bontogatni, gyakran szemben a főszerkesztővel is. Róluk pedig az a kép alakult ki bennem, hogy egyikük sem akarta a lap vesztét vagy kiszolgáltatottságát, s attól függően voltak sikeresek vagy sem – együtt a lappal –, hogy a két (vagy több) tűz között miként találták föl magukat úgy, hogy lehetőleg ne nagyon égjenek meg. És az újság se égjen el.
Horváth Zsolt (Magyar Szó)
