Varga Horgosi Ildikót, a Hét Nap lektor asszonyát a VMÚE életműdíjjal tüntette ki
Ha megkérdeznék tőlem, milyen is a tökéletes lektor, akkor azt mondanám, nézzék meg Varga Horgosi Ildikót. Mindig csinos, ápolt, a tartása, a járása arról árulkodik, hogy rend van benne és körülötte egyaránt. Nos, ha nem ismerném a munkáját, akkor is bizalommal fordulnék hozzá, mert sugárzik róla az igényesség. Ahogyan voltak a Magyar Szó és a Hét Nap történetében legendás, nagynevű lektorok, akik műveltségükkel, szakmai hozzáértésükkel szereztek maguknak tekintélyt, úgy most is vannak kiválóságok, akik nap mint nap mások írásait javítgatják, gyomlálják a nyelvi hibákat, mégis sok újságírónál nagyobb szakmai tekintélynek számítanak. Varga Horgosi Ildikó 35 évet töltött a Hét Napnál. Szakmai hozzáértésével, nyelvi igényességével és nyelvművelő munkájával méltán érdemelte ki a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete életműdíját. Varga Horgosi Ildikónak két felnőtt gyermeke van, Ági ginekológus, Árpád pedig közgazdász. Férje, Varga Horgosi Zoltán, a Szabadkai Közkórház elismert szakorvosa.
Hogyan lett belőled lektor? Ez a szakma nem tartozik a gyermeki álmok közé.
– Amikor abszolvens voltam a Magyar Tanszéken, munka után néztem, hogy édesanyámat megkíméljem a további kiadásoktól. Kopeczky Csaba javaslatára néztem be a Hét Napba. Ott volt Brenner János, Elmer Anna,Vali néni… Korrektort kerestek, én meg úgy gondoltam, a tanulás mellett ezt el tudom vállalni. Akkor még a Birografikában fényszedéssel készült a lap. Szőke Katival ott korrigáltunk. Dévavári Zoltán, a lap lektora pedig akkor már nagyon szeretett volna megszabadulni a lektorálástól, mert elszólították az írói-irodalomtörténészi teendői. Ő is szorgalmazta, hogy legyek lektor. Meg sem fordult tehát a fejemben, hogy újságíró legyek, hanem úgy alakult, hogy a nyelv pallérozásával foglalkozzam. Én azt gondoltam, hogy ez egy könnyű feladat lesz, hiszen diplomáztam már a Tanszék pedagógiai és nyelvi tanszakán is. Hiába mondta Dévavári Zoltán, hogy 3-4 évnek el kell telnie ahhoz, hogy megszerezzem a kellő tapasztalatot, hogy biztonsággal nyúljak a szöveghez, én azt gondoltam, felkészült vagyok. Neki lett igaza. Ez a 3-4 év azzal telt, hogy Dévavári útmutatása mellett, önképzéssel igyekeztem beleásni magam a lektori munkába. Bújtam a szakkönyveket, de kétségkívül nagyon sokat segített, hogy volt, aki felkarolt, szívesen látott a szerkesztőségben, és egyengette az utamat. Hálás vagyok a nagy öregeknek, mert nélkülük biztosan ilyen mélyen nem ágyazódhattam volna be a Hét Napba. Meg sem fordult soha a fejemben, hogy otthagyjam a szerkesztőséget. A munka nehézsége ellenére is szerettem bíbelődni a kéziratokkal. Izgalmasnak találtam, kreatívnak és alkotó munkának. Természetesen sokszor kivívtam az újságírók nemtetszését is a javítások miatt. A lektort ugyanis a nyelv őrének, a nyelv csőszének nevezik, meg mindenféle csúnya szavakkal szokták illetni. Tudom én, hogy mindenki érzékeny a saját írására, ám a lektor a legnagyobb jóindulattal nyúl a szöveghez. Természetesen a lektori munkának olyan vetülete is van, hogy kijavít olyasmit is, ami nem feltétlenül rossz, de az ő ízlésének nem felel meg, és a sajátját erőlteti bele a kérdéses szövegbe, a saját nyelvi ízlését kényszeríti rá az újságíróra.
Az újságírás az elmúlt 2-3 évtized alatt nagyon megváltozott. Sok helyütt már most nem alkalmaznak lektort, és sokan vannak, akik szerint ez a szakma ki fog halni.
– Én úgy gondolom, hogy a lektorra szükség van, bármennyire is változzon a társadalmi értékrend. Lehet, hogy a lektori munka elavultnak tűnik, de semmiképpen sem felesleges. A felgyorsult és változó világunkban másra helyeződnek a hangsúlyok, ezzel meg kell békélnünk. Éppen a napokban olvastam egy tanulmányt, mely szerint hamarosan feleslegessé válnak az iskolákban a számítógépes tantermek, szükségtelen lesz reggel nyolckor kezdeni a tanítást, és tankönyvre sem lesz majd szükség. Ezek sorában természetesen el tudom képzelni, hogy kihal ez a szakma, feleslegessé válik, egyszerűen kiveszik. Mégis én úgy gondolom, nemcsak az a fontos, hogy minél előbb eljusson az információ az olvasóhoz, hanem az is rendkívül lényeges, hogy milyen formában lát napvilágot. Ahhoz, hogy megtartsuk az olvasónkat, hogy felkeltsük az érdeklődését, vagy ébren tartsuk azt, az újságírónak bizony válogatnia kell azok között a nyelvi kifejezések között, amelyek a mondanivalót világossá, tisztává, szabatossá és egyértelművé teszik. A nyelv csodálatos rendszer vagy szerkezet, bárminek is nevezzük. Ha nem a közlés szándékának megfelelően válogat az újságíró e rendszer eszközei közül, akkor elvész a mondanivaló. Az olvasóhoz nem jut el az üzenet. A nyelv az ember és ember közötti kapcsolat eszköze. Ezért az újságírónak kötelessége nyelvi intelligenciával használni a nyelvet.
Hogyha ez nem így van, hogyha ez sántít, akkor jön a lektor…
– Igen, akkor jön a lektor, és alázattal javítja a kéziratot. Természetesen, akkor van bennem tisztelet és alázat a szerző iránt, ha látom a felkészültségét. A nyelvi felkészültségét és egyéb műveltségét. A lektor a rábízott kéziratot felülbírálja. Először is nyelvi, nyelvhelyességi, mondattani, szótani szempontok szerint javít, valamint stilisztikai szempontból is át kell fésülnie a szöveget. Nem könnyű feladat. Ez rendkívüli műveltséget igényel. Tévútra terelheti a lektor a mondatot, ha a hányaveti megfogalmazást javítja úgy, hogy nem tudja, tulajdonképpen miről is kellene hogy szóljon az írás.
Vannak újságírók, akik viszont felróják a lektoroknak, hogy nem a jobbítás szándékával avatkoznak be a szövegbe, hanem hogy otthagyják kéznyomukat a szövegen.
– Vannak ilyen lektorok is. Van, aki például tűzzel-vassal irtja az idegen kifejezéseket. Szerintem a nyelv élő szövet, egy test, amely állandóan változik, s ilyenformán az idegen szavakat is magába olvasztja. Szerintem sokszor indokolatlanul harcolunk a kölcsönvett kifejezések ellen, mert gyakran az idegen kifejezés már többet mond, mint annak körülírása. Egyszerűen meghonosodott. És olyan lektorok is vannak, akik nyelvi diszkriminácót végeznek azzal, hogy nem hagyják érvényesülni a rétegnyelvet. Elítélik azokat, akik nem a köznyelvet beszélik. Véleményem szerint ezzel a lektor idézi elő a nyelvszegényedést. Természetesen ahhoz, hogy hagyjunk egy bácsgyulafavi bácsikát úgy megszólalni az újság hasábjain, ahogyan ő a saját közegében beszél, ahhoz is szakértelem kell. Azt a nyelvjárást, azt a tájnyelvet következetesen kell használni. Én ellenzem ennek a kijavítását. Ezek a kincseink, és ezeket meg kell őriznünk.
A Magyar Szóban legendaként meséljük, hogy címoldalon megjelent Tito a vadvezér öles betűkkel. Van-e ilyen legenda a Hét Napban? Milyen emlékezetes bakik voltak nálatok?
– Természetesen nálunk is előfordult. Megjelent például, hogy suszterok lógtak a mennyezetről, a labdarágó mérkőzésen győzött az xy csapat, meg hogy Jugoszlávia és Dánia között szarosak voltak a kapcsolatok… Tito halálakor én még korrigáltam a nyomdában. Halálfélelmünk volt, hogy ilyen hiba még csak véletlenül se kerüljön az újságba. Egész éjjel korrigáltuk a különszámot, minden hibát kigyomláltunk, és már hajnaltájt a legjobb szedőnek a kéziratában észrevettük, hogy Tito a szocializmus élharcosa helyett álharcosa volt. Képzeld, ha ez megjelenik akkor, amikor mindenki gyászolta, siratta. De azért tudni kell, hogy abban az időben ez könnyebben előfordulhatott, mert kézzel javítottak bele a lektorok a szövegbe, aztán a szedők azt újraszedték, és nem ám csak azt az egy szót, hanem az egész sort, és megesett, hogy a lektor a hibát kijavította, de a szedő máshol egy újabbat vétett. A vadvezér meg az ehhez hasonlók sértő hibák. De ha nem értelemzavaró vagy sértő a betűhiba, akkor számomra az nem hiba. A legnagyobb hibák az én szememben a nyelvi műveletlenségre valló hibák, a nyelvi ízléstelenségre vallók, a pongyola fogalmazás, a felkészületlenség.
35 évig gyomláltad a kéziratokat. Fárasztó munkának tartod a lektori munkát?
– Volt sikerélményem, és a régi kollégák biztattak is. Akkor még vérbeli újságírók voltak, és igazi szerkesztőségi élet folyt, igazi deszkkel, igazi miliővel. Régi vágású bohém emberek voltak körülöttem. Manapság már bohém ember sincs, csak vagány. Amíg dolgoztam, nem érzetem, mennyire fárasztó, amikor elmentem nyugdíjba, akkor jöttem rá, hogy valójában mennyire igénybe vett ez a munka. De szerettem csinálni.
Azt mondják, az újságíró soha sem teszi le a ceruzát. Szerintem a lektori munka is ilyen.
– Valóban én sem hagytam fel teljesen a lektorálással. Most éppen egy könyvön dolgozom, és persze mindig akad valami munka.
Kabók Erika (Magyar Szó)
