A 2015. évi Napleány díj kitüntetettjével, Bencsik Istvánnal beszélgettünk
Csütörtökön egy biológiai témájú könyv bemutatóján vett részt, pénteken munka után az unokákra vigyáz, este versmondó próbára siet. A szombatja is zsúfolt, vasárnap délelőtt a Szabadkai Rádióban a legaktuálisabb mezőgazdasági kérdésekről számol be, de a műsor felvételről megy, hiszen időközben már a hétfői sportműsorra készülve mérkőzésről tudósít. Így „készül” Bencsik István a jövő hétre, amikor szerda este átveszi a Napleány díjat. Az elismerés kapcsán beszélgettünk a Szabadkai Rádió szerkesztőjével.
– Talán kevesen tudják, hogy a Napleány újságírói díj idei kitüntetettje az egyetemen biológusnak tanult, de azt még kevesebben tudhatják, hogy milyen út vezetett a biológusi pályától a rádiós újságírásig. Amatőr versmondóként már évtizedek óta ismeri a közönség, talán a gondolatoknak ezt a hangos felmondását tudom a rádióban való megszólalással párhuzamba állítani, de valójában hogyan alakult a pályaválasztása: miért döntött a biológia, s miért az újságírás mellett?
– Ott kezdődött, hogy eredetileg fiákeros akartam lenni. Olyan három éves koromban. Gondolom, nagyapáim elbeszélései miatt. Apai nagyapán huszárként szolgált Bécsben, sokat mesélt nekem a Práterről, az óriáskerékről, meg a parádés sétakocsikról. Anyai nagyapám ezermester volt, mindenhez értett, ha kellett a malomban, vagy a fatelepen, ahol dolgozott a társzekereket is ő hajtotta.
Azután megtanultam olvasni, hetente már több könyvet is kiolvastam, és világutazónak készültem. Egy nagyon emlékezetes oroszlámosi nyári vendégség után csak megerősödött bennem ez az elhatározás. Ugyanis a határt járva Feri bácsi segített nekem felfedezni a tájat. Láttam az úton átfutó túzokcsapatot, megtudtam, hogy a virág, az nem mind egyforma, hanem nagyon sok van belőlük, nyulakat, őzeket és sok-sok madarat is láttam már, és egy nagyon régi csatateret is bejártunk. Lehet, itt és ekkor tudatosodott bennem, miért kell büszkének lennem keresztnevemre. Persze az élményeket magamba zártam, anyám mindig a jóra nevelt, apám a zenét szerette volna minél jobban megszerettetni velem. Ő minden hangszeren játszott – pedig maga tanult –, hegedűjátékát külföldön is dicsérték. Nem én lettem a legjobb tanítványa, de 12 éves koromban már beatzenekarban játszottam. A tanulásban a nővérem volt az első példaképem, de a pályaválasztásra akkor sem gondoltam komolyan, amikor ő már a tanítóképzőt fejezte, én pedig középiskolás lettem. Apám, látva tanácstalanságomat, gimnáziumba íratott. Mindig óva intettek a művészetektől, mert a művészek, írók, költők mind szegények, csak haláluk után válnak híressé. Foglalkozzak műszaki vagy természettudománnyal – mondták. Abban az időben két szak létezett a gimiben, én természetire jártam, de önképzőkörbe is, meg kóruspróbákra, meg a színjátszó csoportba, emellett aktívan sportoltam. Aztán nemcsak az iskolában voltam aktív: Életjel, Népkör, a Sada-Jelen ifjúsági lap állandó munkatársa voltam. Az esti séták, hazabandukolások után papírra vetettem néhány sort, és pár vers is született. Ezekkel a becsei KMV-n második díjig vittem, ugyanitt színjátszóként is díjaztak, színjátszásban tartományi versenyen is kaptam díjat, s amíg nem kellett egészségi okokból abbahagynom az aktív sportot, távolugrásban és sprintszámokban többször állhattam dobogóra országos bajnokságokon, aranyérmes voltam az első Diákolimpián.
Mondod, biológia vagy újságírás? A gének és szerepük volt érettségi dolgozatom témája, a Természettudományi Kar biológia szakára való jelentkezés és iratkozás után külmunkatárs lettem az Újvidéki Rádióban. Érettségi után ugyanis – elsősorban versmondói tevékenységemnek köszönhetően, meg Papp Imre javaslatára – meghívtak oda kéthetes nyári gyakorlatra 1972-ben, így bő két évig összefért a biológia és a rádiózás. A rádióban ösztöndíjra javasoltak, ami szinte biztos állást is jelentett, de munkát kínáltak – igaz, csak egy évre – az egyetemen is. Tanársegéd-segéd, azaz laboráns lettem 1974 őszén a Magasabb rendű növények rendszertana és növényföldrajz, valamint több más botanikai tantárgyak intézet-részlegében. Innentől csak biológia, de azért az estékbe belefértek a színházi előadások, az Ifjúsági tribün, és sok más is. 1977 nyarán hazakerültem Törökkanizsára, tudással felvértezve, munkavágytól fűtve, és lettem munkanélküli. Általános iskolai biológia tanárom szívesen vette felajánlásomat, segítettem neki a szakkörben, környezetvédelmi versenyre készítettem fel a diákokat. Az idő múlt, 1978-ba léptünk. Biológus barátom Szabadkára nősült, ő újságolta, hogy jelentkezik újságírónak. Nem foglalkozott ugyan újságírással, de kell a munka. A Szabadkai Rádió hirdetett meg két szabad munkahelyet. Jelentkeztem én is, egyikünket sem vettek fel. De szinte a nemleges válasszal együtt – pár napra rá – jött egy levelezőlap, Nagy József főszerkesztő írt: amennyiben érdekelne a munka a Rádióban, jelentkezzek. Csütörtöki napon érkezett a levelezőlap, pénteken beutaztam Szabadkára, hétfőn külmunkatársként kezdtem dolgozni – ennek most múlt 37 éve –, hivatalosan pedig 1978. április 1-től vagyok állandó munkaviszonyban a Szabadkai Rádióban. A tavalyelőtti költözködésig ugyanabban a helyiségben dolgoztam, ahol kezdtem. Sok minden történt, több generáció életét felölelő családregénynek is beillene elmesélni mindezt.
Az egyetemre egyszer mentem vissza, a leckekönyvemért. Nem titkolom, sokat bírálnak is emiatt, nem diplomáztam, egy szóbeli vizsgám maradt. Nem sokkal rádiós munkám megkezdése után (küldtek, mentem) elvégeztem egy egyéves újságírói politikai iskolát. Előttem több kollégám is indult, én voltam az első, aki sikeresen be is fejezte. Van egy hírszerkesztői „papírom” is a Magyar Rádió továbbképző tanfolyamáról. Ennyi év után mégis azt vallom, az újságírót nem a „papír” teszi újságíróvá, és a biológust se okvetlenül. Az egyetemi munkaév szakmailag többet jelentett, mint négy év tanulás.
Szóval a hobbim lett a kenyérkereső szakmám, a szakmám pedig a hobbim. Alapító tagja vagyok az 1987 áprilisa végén létrejött Csornai Richárd Ökológusok Egyesületének. Érdekes egybeesés: egy nap az eltérés a születésnapom és az egyesület alapítása között, de más ilyen egybeesés is volt. 1971-ben egy Koncz István (ő is Tisza-menti) esten léptem fel és versmondás közben lettem pontosan 18 éves.
– Ha nem tudnám, hogy környezetvédelmi ügyekben és szervezetekben is szerepet vállal, megkérdezném, hogy kizárja-e egymást az újságírás és a biológia. Így viszont inkább az a kérdés, hogyan egészíti ki egymást ez a két terület: előnyt jelent-e a környezetvédelmi szerepvállaláskor az újságírói háttér, s másként alakul-e például egy biológiai témájú fordítás szövege olyan valakinek a kezében, aki híreket és verseket is ír?
– Nincs olyan szabály, ami kimondaná, hogy az embernek csak egy valamire terjedhet ki az érdeklődése. Összefüggés, kapcsolat lehet olyan események, tárgyak, cselekedetek között is, ami első látásra, vagy hallásra hihetetlennek tűnik. Én mindig szerettem horgászni, napokat el tudtam tölteni a Tisza-parton horgászva, viszont nem eszek halat. Nem szeretem. Persze kóstoltam, csak nem ízlik. A horgászás megnyugtat, pecázás közben csak arra gondol az ember, hogy lesz-e kapás. Más nem terheli az agyat, ez a legjobb pihenés az idegrendszernek – mondanám, mondom is biológusként. Több mint húsz évig aktívan méhészkedtem. A méhekkel csak szép időben lehet dolgozni, és nyugodtan, semmiképp kapkodva, mert az feldühíti őket, és bizony fáj a szúrásuk. A méhészet nyugalomra tanít, céltudatosságra, szorgalomra, rendszerességre, fegyelemre. Amikor horgászok, akkor horgász vagyok és nem a halért csinálom. Amikor méhészettel foglalkoztam, a mézért csináltam, a magam és a méhek érdekében. Azt akarom ezzel ecsetelni, hogy az újságírásnak nem kell, szerintem nem is szabad átitatnia mindent, amivel foglalkozok. Ugyanígy a szakszöveg, az szakszöveg, mindennek meg van a precíz elnevezése, mert csak így jelenti azt, ami. A szaknyelv az nem „tűri” és „nem viseli el” a költői ihletést, túlzásokat.
Az újságírásban, a közszolgálati újságírásban és a környezetvédelemben is vannak közös célok, hasonlóságok. Mondok rá példát: ritka, védett növénytársulások miatt egy területet védeni szeretnénk, de ugyanott valaki – gazdasági érdekből – építkezési telkeket parcellázna ki. Most nagy rössel folyik a médiaprivatizáció. Az értékes területek beépítése és a magánosítás mögött is személy, személyek gazdasági érdeke áll a közösségi érdekkel szemben. Sajnos a közösség sokszor gyenge, tehetetlen.
– Ha végigtekintünk a Szabadkai Rádió műsorvázán, Bencsik István nevét több műsor címe mellett is láthatjuk. Amellett, hogy híreket szerkeszt, egyebek mellett a sport, a mezőgazdaság, időnként a művelődés eseményeivel is foglalkozik. Egyfelől érdekelne, hogy – ha van ilyen – mely témákhoz húzza leginkább a szíve, ugyanakkor azon tűnődöm, hogyan lehet hétről hétre mindezeken a területeken teljesíteni. A munka mennyisége biztosan nem könnyíti, de mi az, ami igazán megnehezíti az újságíró munkáját manapság, és – ehhez képest – milyen kihívásokkal kellett szembesülni korábban?
– Talán az öregedés jele, hogy legszívesebben a szabadabb, kötetlen riportok, riportműsorok készítését vállalnám. Lehetőség nincs sok, téma viszont rengeteg. A közszolgálati média legfontosabb feladata a tájékoztatás. Ezt időben, közérthetően kell csinálni. Egyre kevesebben vagyunk a szerkesztőségekben, egyre több a követelmény. Évek hosszú során annyi tapasztalatot, gyakorlatot szereztem, hogy sok területen, témakörben eléggé otthonosan mozgok. A tapasztalat könnyíti ugyan a munkát, de ma sokkal többet kell teljesíteni, mint egykor. Anyagi okokból, meg időszűke miatt kevesebbet, szinte alig járok terepre, pedig ez lenne a legfontosabb. Ahhoz, hogy az újságíró hiteles legyen, közvetlen kapcsolatban kell lennie azokkal, akiket tájékoztat, akiknek ír.
– Bencsik Istvánt én úgy ismerem, hogy a nehézségek ellenére is szereti a szakmáját. S – cáfoljon meg, ha nem így van – a munkahelyét, a Szabadkai Rádiót is szereti. A rádióról tudjuk, hogy nem a legfényesebb körülmények között működött az utóbbi időszakban, s nem hiszem, hogy most elkerülhető a kérdés: mit gondol e sajtóorgánum jövőjéről? Vagy kérdezhetném így is: mit remél?
– A Szabadkai Rádió megszűnik, már most sem az, ami egykor volt. Így akarták, akiknek beleszólásuk van sorsunk alakításába. Az idő mondja majd meg, hogy helyesen döntöttek-e. Azt érzem, tudom, a hallgatók nem akarják, hogy megszűnjön. Nekem a Rádió sorsa sokban hasonlít arra, ami a szabadkai villamossal történt. A hetvenes évek elején született az ötlet, hogy terelőutat kellene építeni Szabadka mellett, ami elvezetné a városon áthaladó nemzetközi út forgalmát. A tervet a tartomány is támogatta, persze anyagiakról volt szó. A „városatyák” úgy gondolták, minek nekünk Palicstól Sándorig egy út lakott területen kívül, építsünk ki inkább egy négysávos utat a városban. Ebbe nem fértek bele a villamossínek. Nem gond, megállapítjuk, hogy nem kifizetődő a villamos üzemeltetése, megszüntetjük. Lesznek buszok. Lettek. Most drága, és ritkán is járnak. Sokan sajnáljuk a villamost, és – szépen mondva – nem gondolunk örömtől repesve azokra, akik megszüntették. Hasonló történik a helyi közszolgálati médiával, így a Szabadkai Rádióval is. Szabadabb lesz, ha magánosítják, jobb lesz a tájékoztatás, ha megszűnik?!
– Feltehetően jelentősebb változások következnek tehát a vajdasági magyar médiaszíntéren, de a jelen pillanatban milyennek látja sajtónk helyzetét általánosságban? S talán még fontosabb: meglátása szerint milyen irányba kellene elmozdulni, min kellene korrigálni, illetve milyen szakmai elvek szem előtt tartására van szükség ahhoz, hogy a jövőben is funkcionálni tudjon e mechanizmus?
– Egyre szegényesebb, egyszólamúbb, gépiesebb, ennél fogva érzéketlenebb. Kevés az újságíró, mert a fizetések éhbérnek sem mondhatók. Kezdő újságíró havi keresete sok esetben nem éri el a 20 ezer dinárt, akik pedig ezt a helyzetet előidézték, egy este többet hagynak ott, ahol. Miért működne a tájékoztatás jól egy olyan államban, ahol sok minden nem működik? Amíg nincs jogállamiság, a tájékoztatás is sínylődik. A legfájóbb – számomra – hogy a magyar nyelvű sajtóorgánumok is egyre csak szűnnek, a lejtő pedig meredek. Több éve elkészítettünk egy javaslatot a helyzet javítására, a problémák megoldására a magyar szerkesztőségben (2009. február 1.). Időszerű ötletek találhatók ebben most is, nem tudom olvassa-e valaki. Rákereshetnek a honlapunkon.
– Interjúnk apropója, hogy egész eddigi életművét a vajdasági magyar sajtó legnívósabb kitüntetésének mondott Napleány díjjal ismerték el. Bármennyire is közhelyszerű erre rákérdezni, mégis kíváncsi vagyok a kitüntetéssel kapcsolatos gondolataira.
– Szó nélkül maradtam. Egyedül voltam a szerkesztőségben, amikor telefonon Dévavári Zoltán közölte velem a hírt. Oké, dolgoztam, nem keveset, sokszor talán többet is, mint elvárható lett volna, de rászolgáltam-e? Felkeltem az íróasztalomtól, kimentem a folyosóra, küldtem egy SMS-t a feleségemnek, Erzsébetnek, Nóra és Annamária lányaimnak. 1982-ben esküdtünk, Nóra 84-ben Annamária 90-ben született. Feleségem nélkül nem jutok el eddig, pedig neki sem könnyű a munkája, 35 éve tanít. Közöltem a hírt sógorommal, akivel együtt nőttünk fel. Nővéremmel Kúlán élnek, édesanyám most náluk van, előtte nálunk lábadozott: októberben elesett, súlyos töréseket szenvedett, megműtötték, „összecsavarozták”, most már bot, minden segédeszköz nélkül jár. Pedig, lehet nincs benne 30 kiló, most lesz 88 éves.
Sétáltam egyet az utcán, majd visszamentem a szerkesztőségbe. Mondtam a hírt a kollégáknak, akik sorba álltak előttem és gratuláltak. Utána még sokan, számomra meglepően sokan. Levelet is kaptam, nemcsak SMS-t és e-mailt. Felhívnak, megkeresnek azok is, akikkel több mint tíz vagy húsz éve készítettem riportot, műsort. Még mindig nem tudom, hogy rászolgáltam-e az elismerésre, az viszont egyre bizonyosabbá válik, hogy érdemes volt dolgozni ezért a közösségért, amelyben élek. Ahol ismernek, nemcsak látásból.
Rizsányi Attila
Vajdaság Ma, 2015. március 8.
